Nem volt mindenki ügynök, hol vannak a Kádár-rendszer ellenállói?

A Kádár-rendszer ellenzéke kockára tette az egzisztenciáját, a karrierjét, a megélhetését, az egészségét, hogy szembeszálljanak a diktatúrával. Hasonlóan a lengyel ellenzékhez, amelynek emlékét társadalmi konszenzussal védik. Ellentétben Magyarországgal. Beszéljünk a magyar ellenállókról! Jerzy Celichowski Budapesten élő lengyel újságíró és Danyi Gábor történész, műfordító írása.

• HVG

A Kádár-korszak ellenzéke fájóan hiányzik a társadalmi emlékezetből, tagjait nem tartja sem számon, sem becsben a társadalom. Ezen változtatni kell. Akkor, amikor az ügynökakták nyilvánosságra hozatalával az emberi gyarlóság és gyengeség történetei kerülnek rivaldafénybe, azok tevékenysége mutathat pozitívabb példát, akik az erőszakmentes ellenállást választva álltak ki a társadalmi szolidaritás és a demokratikus értékek mellett.

Elhanyagolt ellenzékiek

Egy társadalomról sokat elmond, hogyan képes szembenézni a múltjával. Milyen eseményeket, milyen hősöket tart meg kollektív emlékezetében? Kiket tart példaképnek? És hogyan bánik azokkal, akik ezért a társadalomért, annak értékeiért gyakran saját egzisztenciájukat, olykor életüket kockáztatva szálltak síkra?

A diktatúrák, autoriter berendezkedések bukása után jogosan merül fel a kárpótlás, a jóvátétel, a társadalmi igazságszolgáltatás igénye. Hogy a gonosz elnyerje méltó büntetését, a jó pedig méltó jutalmát. Kevésbé sarkosan fogalmazva: hogy a bukott rendszer bűneit leleplezzék, a bűnösöket felelősségre vonják, a kárvallottakat megnevezzék és kárpótolják, az ellenállóknak megadják az elismerést.

Az ügynökakták nyilvánosságra hozásának máig húzódó ügye arra mutat rá, hogy az 1989 előtti rendszerrel máig nem történt meg a számvetés. Nem arról van szó, hogy a történészek ne dolgoznának fáradhatatlanul a korszak feltárásán, ne születtek volna fontos, összegző művek, vagy hogy ne lennének átfogó és mély ismereteink a korszak természetétől. Hanem arról, hogy az 1956–1989 közötti korszaknak nincsen erős kontúrokkal rendelkező státusza a társadalmi emlékezetben, a közbeszédet máig tévhitek uralják.

Ehhez kétségtelenül hozzájárult az előző rendszer torz és egyoldalú emlékezetpolitikája is. Ez az állami emlékezetpolitika azt sugallta, hogy az 1956-os forradalom leverése és Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése között semmi sem történt, ami megelőlegezte volna az 1989 utáni demokratikus Magyar Köztársaságot. Leszámítva persze Orbán Viktor beszédét, amelyben az akkor még fiatal (és liberális, khm!) politikus egy személyben küldte haza az oroszokat a Hősök terén. Mintha nem lett volna demokratikus ellenzék, mintha nem lettek volna egykori 1956-os forradalmárok, notórius lázadók, felháborodott környezetvédők vagy kritikus művészek, akik jóval korábban szembeszálltak rendszerrel. Mintha nem lettek volna olyan személyek (bármit is gondoljunk a rendszerváltás utáni szerepükről), mint Bokros Péter, Kerényi Grácia, Krassó György, Rajk László vagy Solt Ottilia – hogy az elhunytak közül említsünk néhányat.

Hozzászólások