Love bombing és ghosting kétszáz évvel ezelőtt: megnéztük az új Értelem és érzelmet

Újabb kosztümös irodalmi adaptáció a mozikban, de mi szükség volt erre? – merülhet fel a kérdés, ráadásul teljesen jogosan, ha azt nézzük, hogy Jane Austen munkássága az egyik legtöbbször feldolgozott életmű az irodalomtörténetből. Mindamellett több mint harminc év telt el azóta, hogy Ang Lee mozivászonra vitte Austen klasszikusát, az írónő első, Értelem és érzelem című regényét, és lehet, ez már magában is elég indok arra, hogy újra hozzányúljanak a műhöz: valljuk be, egy Z generációs fiatal számára Lee filmjének húzónevei (Emma Thompson, Kate Winslet, Hugh Grant) már kissé elavultnak számítanak.

Az 1995-ös film egyébként igazi kasszasiker lett, és azóta is az Austen-adaptációk egyik etalonjának számít. Thompson nemcsak az egyik főszerepet játszotta, de ő adaptálta forgatókönyvre Austen 1811-es regényét, amiért az Oscar-díjat is elnyerte. A mű adaptációinak történetében figyelemre méltó még a BBC által készített 2008-as, háromrészes minisorozat is.

A fiatal brit rendező, Georgia Oakley második filmjével tehát nem könnyű feladatra vállalkozott, amikor a szívügyekben két, egészen különböző módon eligazodó nővér történetéhez nyúlt. Lee filmjéhez képest az ő verziója mind érzelmi intenzitásában, mind színvilágában visszafogottabb, ráadásul nagy nevek helyett feltörekvő, tehetséges európai színészeket láthatjuk a főbb szerepekben.

Jelenet a filmből

Universal Pictures International

De mi az, ami megkülönbözteti még az új Értelem és érzelmet az eddigi vállalkozásoktól? Amitől talán kicsit frissebbnek hathat témájában ez a film, az a fókuszváltás:

az Austen-regények központi kérdése, a férjvadászat helyett itt inkább a mai nézőt sokkal jobban bevonó sisterhood szellemisége dominál, a nővérek közötti kapcsolatnak nagyobb teret engedve, mint eddig bármikor.

Elinor és Marianne Dashwood ugyanis olyan mélyen ragaszkodnak egymáshoz, hogy az a tény sem képes megingatni a kapcsolatukat, miszerint alapjaiban teljesen ellentétesen látják a világot. A két nővér életfelfogása egymással szöges ellentétben áll: a megfontolt, higgadt és felelősségteljes Elinor az „értelmet”, míg a spontán, lobbanékony és sebezhető Marianne alakja az „érzelmet” szimbolizálja.

A nővérek közötti kapcsolat fogott meg igazán. Két ellentétes erőt testesítenek meg, amelyek sok nőben egyszerre vannak jelen, és folyamatos harcban állnak egymással. Austen tulajdonképpen önmaga két, egymással ellentétben álló oldaláról írt, amelyeket különálló karakterekké formált

– magyarázza megközelítését Oakley a film sajtókönyvében.

Elinor (Daisy Edgar-Jones) és Marianne (Esmé Creed-Miles)

Universal Pictures International

Kapcsolatuk dinamikája olyannyira előtérben van ebben a változatban, hogy ehhez képest a két párhuzamos szerelmi szál szinte mellékesnek hat és a kibontásukra is jóval kevesebb idő jutott. A rendező a nővérek mellett még valakinek hangsúlyos szerepet szánt: a természetnek.

Oakley korszakábrázolását földközeli romantika hatja át: a szélben hajlongó gyékényekről, harmatcseppektől csillogó pókhálókról és a zavaros vizeken lebegő tavirózsalevelekről készült felvételek szépen rímelnek Elinor és Marianne törékeny boldogságára és háborgó belső világára. Naturalisztikus a természeti körülmények ábrázolása abban az értelemben is, hogy az 1995-ös film napsütötte legelőivel és úrilakjaival szemben itt a játékidő több mint háromnegyedében esik az eső vagy borongós, angolosan szürke az égbolt.

Realisztikus apró momentumok teszik hitelessé és életszagúvá a Dashwood család vidéki miliőjét, a nővérek pedig nem a nap minden percében kifogástalanul öltözött hölgyek, hanem hétköznapi emberek. Legegyszerűbb otthoni ruháikban végzik a ház körüli teendőiket és gondosan csigákba rendezett frizurák nélkül, párától csapzott, kibontott hajjal barangolnak a szélfútta mezőkön.

Universal Pictures International

Az egzisztenciális és magánéleti válságok körül forgó történetben különösen a pártalálás bökkenőinek bemutatása hat meglepően modernnek. Austen természetesen még nem használta napjaink randizási szókincsét, az olyan viselkedésformák azonban, mint a túláradó figyelemmel történő elárasztás (love bombing) vagy a minden magyarázat nélküli felszívódás (ghosting) már itt is léteztek, csak akkoriban chatüzenetek helyett a kézzel írt és hordárral elküldött leveleket várták álmatlanul a kisasszonyok.

„A regényben szereplő szívfájdalmak egy része olyan problémának tűnik, amely miatt ma valaki a TikTokon fakadna ki. Austen humorának jelentős része abból fakad, hogy az emberek időnként borzasztóan idegesítőek tudnak lenni, ez azonban csak még romantikusabbá teszi a szerelmi történeteket.

Tulajdonképpen azt mondja, hogy ebben a világban igazán ritka és jelentős dolog olyan embert találni, akit őszintén kedvelünk, és aki hozzánk hasonlóan látja a világot

– véli a forgatókönyvet író Diana Reid.

Úgy tűnik, a racionálisan gondolkodó, mások boldogságát mindig a sajátja elé helyező idősebb nővérnek, Elinornak (Daisy Edgar-Jones – Vágtázó lovakról, Normális emberek) megadatik ez: a talpig becsületes Edward Ferrarsban (George MacKay) minden tulajdonságot megtalál, amit egy férfiben keres, azonban rajtuk kívülálló, balszerencsés körülmények eltávolítják őket egymástól.

Edward (George MacKay) és Elinor (Daisy Edgar-Jones)

Universal Pictures International

Eközben húga, a szenvedélyes Marianne (Esmé Creed-Miles – Sandman: Az álmok fejedelme, A víz kronológiája) ítélőképességét elhomályosítják regényes elképzelései az egyszeri, egész életen át tartó nagy szerelemről, így amikor rövid idő alatt beleszeret egy rejtélyes idegenbe, azzal mindent egy lapra tesz fel, és fel sem merül benne, hogy választottja nem ugyanilyen elvekkel rendelkezik.

Az alattomos csábító, Mr. Willoughby (Frank Dillane) piperkőc öltözködése, nyegle hányavetisége és egzaltált nevetése külön-külön is red flag lenne egy érettebb gondolkodású hölgy szemében, a gyermekien naiv és mindennél jobban szeretni vágyó Marianne azonban csak az őt megmentő hős lovagot akarja látni benne.

Miközben gyanútlanul sétál bele a piros zászlók erdejébe, nem veszi észre, hogy van valaki, aki teátrális gesztusok nélkül, de állhatatosan rajong érte, a távolból is gondját viseli és törődik vele. A tiszteletre méltó, ám Marianne felületes véleménye szerint unalmas Brandon ezredest A világ legrosszabb emberéből ismerős norvég színész, Herbert Nordrum alakítja, tekintélyes, öregítő funkciójú arcszőrzet mögé rejtőzve. Az 1995-ös adaptáció Brandon ezredeséhez, Alan Rickman csendben izzó, rétegzett alakításához képest Nordrum katonatisztje meglehetősen sótlannak és karót nyeltnek tűnik tűnik – nem csoda, hogy Mariannne ügyet sem vetett rá.

Ahogy a másik párt, az Elinort és Edwardot játszó Edgar-Jones és MacKay között sem pattognak annyira azok a bizonyos szikrák. Talán éppen ez a különbség egy tehetséges színész és egy igazi filmsztár között – utóbbiból Ang Lee filmjében minden főbb szerepre jutott. Itt egyedül Creed-Miles csípős nyelvű, csillogó szemű Marianne-jából árad az a megmagyarázhatatlan vonzerő, amellyel képes magára vonni és megtartani a néző figyelmét. A forgatókönyv viszont kissé közhelyessé teszi a figurát: Marianne ugyanis annyiszor beszél a szenvedélyről és a szenvedélyes férfiakról, hogy úgy tűnik, mintha beragadt volna nála a lemez.

Összességében Austen regényének 2026-os adaptációja egy naturalista és sallangoktól mentes alkotás, karakterei nem poros irodalmi alakok, hanem hús-vér emberek. A lezárást is sikerült nagyon szolidra venni, a kosztümös-romantikus filmekre jellemző pátosz, giccs vagy szentimentalizmus nagy jelenetei helyett csak finoman sejtetve, hogy mi fog történni ezután a Dashwood-nővérekkel.

A film látványvilága kifogástalan, a történetben és a karakterekben rejlő érzelmi finomságokból azonban mintha hiányozna valami, ami valószínűleg a forgatókönyvön és a színészeken múlt. Kellemes a szemnek, könnyed az agynak, itt-ott szellemes is, két órára kikapcsolódást nyújt, de tovább nem kíséri el az embert.

Az Értelem és érzelem november 5-e óta látható a magyar mozikban.