Több ezer Vucic-buktató szerb fiatallal táncolni Fontaines D.C.-n nem szerepelt a bakancslistámon

Október 16-án jelent meg az épp – joggal – rommáhájpolt ír Fontaines D.C. zenekar ötödik nagylemeze, a Dopamine Chamber. Október 25-én Szerbiában parlamenti választást tartottak. 

Budapest-Belgrád

A Fontaines D.C. (Grian Chatten énekes-frontember, Carlos O’Connell és Conor Curley gitárosok, Tom Coll dobos és  Conor Deegan III basszusgitáros) augusztus végén jelentette be az őszi turné időpontjait, amiből Budapest ezúttal kimaradt. Itthon korábban kétszer – 2024-ben a Szigeten, aztán 2025-ben a szerencsétlen Barba Negrában – láttam őket, nem volt kérdés most utánuk menni: szeptember elsején meg is vettük a jegyeket a belgrádi dátumra, október 28-ra.

A Hangar nevű klub 2000 fős terét ismertük, a várost szerettük. Akkor még eszünkbe se jutott, hogy az Aleksandar Vucic által foglyul ejtett Szerbiában éppen akkoriban tartanak majd választást. Inkább voltunk abban, hogy majd felülünk a Budapest-Belgrádra. A vonatozás kimaradt, viszont ezzel a döntéssel csatlakozhattunk valami történelmihez.

A Fontaines-koncertre készülve még az augusztusban megjelent első single-t, a Marianne-t hallgattuk – akkor nem azt terveztük, hogy filozófia szakos egyetemistákkal fogunk beszélgetni a rezsim bukásáról.

Szerbia október 25-én és 26-án hozzánk hasonlóan ünnepelt, a belgrádi képek eufóriája és április 12. párhuzama szinte túl egyértelmű. A nyugati világ szeme megint keletre néz, az Orbán-Vucic autokrata-tengely megtörése az épp forrongó Európa demokráciapárti felének ha mást nem, reményt adhat. A francia, olasz, albán, spanyol és most német őszi Gen Z-tüntetéshullám fontos szereplői diákok. A ‘90-es évek és a 2010-es évek eleje között született fiatalok a Covid-évek óta vezetnek tüntetéseket szerte a világban.

Inkább matricák

Az esti koncert előtt volt egy kis szabadidőnk, úgyhogy megnéztük, hol robbant fel 24-48 órával korábban a város. A Slavija nyugodtan és üresen állt, sokkal kisebbnek tűnt a világot bejáró videókon szereplő térnél. Gyerekek nyomultak színesen világító rollereken, páran padokon üldögéltek. Ahhoz képest, hogy április 12. után Budapesten napokig bokáig jártunk szétszaggatott választási plakátokban, a szerb főváros nyugisnak és tisztának tűnt – eltekintve a falakat, táblákat, házakat, és jelzőoszlopokat sorban borító feliratoktól.

Utánajárás nélkül annyit lehetett érzékelni, hogy rengeteg a piros-fekete, egymást átíró, egymással harcban álló graffiti, de Belgrád amúgy is rendesen megfújt város. Nem a nyugati nagyvárosokra jellemző, szofisztikáltabb street arttal kevert látkép a jellemző. A most domináns feliratok célja érezhetően nem a művészi önkifejezés volt, hanem az élni akarás: 

a felfújt szövegek és a mindenhol feltűnő matricák jelezék leginkább, hogy ez a Belgrád nem ugyanaz a város, mint akár pár nappal korábban volt. 

Masha elsőéves filozófia szakos diák, még gimnáziumban kezdett tüntetésekre járni. Egy nagyobb csoporttal állt az egyeteme előtti kisebb téren, mikor arra jártunk. A hely hangulata emlékeztetett a saját egyetemfoglalásainkra a 2010-es évek elejéről, és még jobban a Free SZFE-mozgalom első időszakára. A diákok piros-fekete-fehér poszterei, feltartott kezeket ábrázoló rajzai és matricái mellett sok helyre fújták fel a „FCK BLK”, és rá válaszul a „FCK SNS” graffitiket is.

Az első a diákokra vonatkozik („blockaders”), a második Vučić pártjára (Szerb Haladó Párt). A feliratok fősodrában a „diákok győznek” vs. „Szerbia győz” szlogenek versenyeztek még egymással. Az egyetem ablakain megjelenő szövegek mind szolidaritásról, jogokról, a tanárok tiszteletéről szóltak. Körülbelül: „mikor, ha nem most – amikor él a remény”, „a felelősség szolidaritás”, „kelj fel, ébredj fel!”, „meddig tűrjünk még?”, „ha filozófiát tanulsz, szabadságot tanulsz”, „éljen soká az egyetem, éljenek soká az oktatók!”, „a jövő a miénk, nekünk kell érte harcolni” – és: „ne aggódj anya, ezen a vizsgán is átmegyek”.

„Mi inkább matricákat szeretünk használni, túl sok a gyűlölet” – magyarázta még Masha, mikor a graffitikről kérdeztem, aztán lelkesen kezdett beszélni olyan street art művészekről, akik önkéntesen felajánlották, hogy elkezdik átfesteni a feliratokat városszerte. Masha azt mondta, szeretnének a vörös csillagoktól, a korábbi rendszerek jelképeitől mind megszabadulni. Másnap Instagramon hangüzenetben mesélte, hogyaz utcák tisztítása közben már el is indult, aminél szimbolikusabb új fejezetnyitást nehezen lehet elképzelni. „El sem hisszük, hogy ez történt. Hihetetlen, hogy már nem kell félnünk a rendőröktől.”

Az ő pillanataik

Koncerthelyzetben klasszikus jelenség a minden testi erejét bevető későn érkező – ő az, aki mint a vérszagtól megrészegült vad, az első szám első taktusakor csapkodva tör utat az első sor felé. Erős versenyző még az általában épp előttem helyet foglaló táncos, akinek a lábai valahol a bordáimnál kezdődnek. Ismert a legnagyobb sláger környékén sörrel befarolók csapata is.

Ezen a Fontaines-koncerten mindegyik típussal találkoztam, de mikor három fiatal lány jelent meg a semmiből közvetlenül az arcom előtt, elszállt mindenféle ilyenkor szokásos problémám. A tömegben elindult valami rigmus ütemes, ugrálós üvöltése – ezután mindenféle távolságtartás helyett inkább majdnem egymás nyakába borultunk. Megkérdeztem, hogy diáktüntetésekről ismert dalt énekelnek-e, mondták, hogy igen. Kérdeztem, mit jelent.

Az üvöltve fülembe elhadart válaszból annyit értettem, hogy a rigmus a propagandából csinál viccet és szabad médiát követel.

Az amúgy saját ír történelméről is élesen író, a költészet műfaját népszerűsítő, a gázai helyzetre figyelmet mindig felhívó Fontaines D.C. 2026-ban népszerűsége csúcsán jár. Túlzás nélkül ez most az ő pillanatuk. 2026-ban alapvetően gitáros-zenekaros – eleinte posztpunk, indie, alternatív rock – műfajban ez egyáltalán nem magától értetődő.

A zenekar a 2024-es Romance nagylemezzel már magabiztosan tört utat a mainstream legjobb, zeneszerető szegmensébe. A friss Dopamine Chamberrel úgy folytatatták ezt az energikus, sötét és mégis reményteli hangulatot, hogy megint képes voltak egyet csavarni önmagukon újabb és újabb műfajok irányába. Csak két tracket kiemelve: ott az okospop egyik vezető előadójával, a Rosalíával közös Where is Gone, vagy a cikkekben és kommentekben nem véletlenül Depeche Mode vagy Joy Division asszociációt előhozó Mimesis.

Az új lemez alig volt több, mint egy hetes a belgrádi koncerten, mégis szinte semmi különbséget nem lehetett érezni az újabb és régebbi számokra adott közönségreakciók között. Kirobbanó éneklés volt a válasz mindenre, mintha minden szám sláger lenne – az is volt. A helyszín levegőtlensége és a kevésbé szerencsés hangtechnika sem számított: ez a koncert ajándék volt Belgrádnak.

Ha valakitől, akkor az éppen szupersztár státuszba megérkező Grian Chattentől különösen erősen ütött, amit a folyamatosan fel-feltörő diákrigmusokra reagált: „Győzelem. Ez a ti pillanatotok. Nem a miénk, a tiétek.”

A Szerbiát túlzás nélkül felszabadító, sokszor erőszakkal békésen megküzdő fiatalok válaszként a világ egyik legmenőbb zenekarával együtt ordíthatták: 

I love you, I love you, I told you I do
It's all I've ever felt, I've never felt so well
And if you don't know it, I wrote you this tune
To be here loving you when I'm in the tomb
I've eddied the heart now, from Dublin to Paris
And if there was sunshine, it was never on me
So close, the rain, so pronounced is the pain
Yeah

I Love You, részlet. Skinty Fia, 2022

Ez egy rendhagyó Foglaltam neked helyet hírlevél: ezúttal szabadság alatt készült, programajánló nélkül. A következő levelet szokás szerint programokkal szállítom, két hét múlva szombaton. Addig is: észrevételek, ajánlatok, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.

Nyitókép: Fontaines D.C. a Roskilde fesztiválon, Dániában, 2025. július 2-án. Fotó: Helle Arensbak / Ritzau Scanpix / Ritzau Scanpix via AFP