Te felpofoznál egy félholtra vert ártatlant, hogy élhess?

Halottakat produkálni könnyű – de olyan halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originál halott, az már nehezebb dolog! Magának nem komilfó hullákra van szüksége, hanem élőkre, akik úgy engedelmeskednek, és úgy fogják be a szájukat, mint a hullák!

És ez még csak nem is a legerősebb része Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének. Messze nem a legerősebb. Ez csak az egyik pontja, ami megmutatja, miért az 1984-hez mérhető jelentőségű mesterműről van szó, amelyet ugyanannyi embernek kellene ismernie, mint George Orwell klasszikusát. (Még szerencse, hogy Fábri Zoltán épp 50 éve filmet készített belőle Latinovits Zoltán, Őze Lajos és Márkus László főszereplésével.)

Ezt a pár sort a civilruhás nyilas magyarázza a beosztottjának, ezzel indokolja, miért is kell megkínozni a fogvatartottakat. De mindegy a személy, ez épp úgy a mindenkori elnyomó hatalom hozzáállását mutatja meg a mindenkori kisemberhez, ahogyan Orwell sem csak egy regényt, hanem egy bármikor működtethető rendszer működését írta meg (bár ő talán nem sejtette, hogy politikusok nem elrettentésnek, hanem útmutatónak fogják használni a könyvét).

Tehát nem ez a legerősebb rész a regényben, hanem Gyurica szaki példázata. Hogy az ember Tomoceuszkakatiti lenne-e, vagy inkább Gyugyu, ha választhatna. Előbbi egy képzelt sziget ura, aki kínozza, gyilkolja, megalázza, akit csak ér, elképzelhetetlen szörnyűségeket követ el mindenki ellen, mert megteheti, hiszen ezen a szigeten ez így számít rendjén valónak. Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, még csak nem is gondolja, hogy ő rosszat cselekszik, és nincs is oka máshogy érezni, hiszen ebben a világban ez nem is rossz. Tomoceuszkakatiti boldogan uralkodik, dúsgazdag, semmire nincs gondja, és még tükörbe nézni is boldogan tud. És van Gyugyu, az egyik rabszolga a sokból, aki elszenvedte a nevezett embertelen borzalmakat, nyelvét kivágták, mindenét elvették, még a gyerekeit is – viszont a becsületét mindvégig megőrizte, soha nem tett rosszat, nem követett el bűnt, a gerince egyenes maradt.

Tóth Levente, Simon András, Balogh András, Baráth Zoltán, Baranyi Péter

Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház

Ha holnap feltámadnátok, melyikük életét akarnátok élni? Akinek mindene megvan, és nem tudja, hogy bűnös, vagy akinek semmije sincs, de azt tudja, hogy nem bűnös? Ezzel a kérdéssel kavarja fel Gyurica a jelenet helyszínén, a kocsmában jelenlévőket, mint később kiderül, igen óvatlanul. És a kérdést hallgatók zaklatottsága ugyancsak érthető:

olyan kérdés ez, ami halála napjáig kísérti, aki egyszer is elgondolkodott rajta.

Olyan kérdés ez, ami önmagában mesterművé tesz egy regényt, egy filmet, egy színdarabot, bármit. Most éppen a színdarabon a sor a felsorolásból, mivel az egri Gárdonyi Géza Színház új érájának első stúdiószínházi bemutatója lett Az ötödik pecsét (hogy aztán hamarosan a nagyszínpadra is átkerüljön a bérletes nézők kedvéért). Ígéretes vállalkozás ez, ha ismerjük a kontextust: az előző, tizenöt évig regnáló igazgató, a Fideszhez mélyen bekötött Blaskó Balázs – akit a fideszes kulturális minisztériuma akkor sem engedett leváltani, amikor a fenntartó önkormányzat mást hozott ki az igazgatói pályázat győzteséül – volt az, aki meghirdette „a remény színházát”, vagyis valamiféle hagymázas szembenállást a konfliktusalapú színházzal, nehogy a színház még a végén kritikus gondolkodásra neveljen és azt a képzetet keltse az egyszeri választópolgárban, hogy nem minden tökéletes, ami körülveszi őt. A „remény színháza” lett a fideszes kultúrharc egyik jelmondata, és ez itt, Egerben született meg egy nagyszerű társulat szétverése után.

Hát Egerben tizenöt év után végre megvalósulhat a remény színháza, amennyiben most már remélni lehet, hogy az intézmény visszatérhet shakespeare-i alapfeladatához, és újból tükröt tart majd a világnak.

A reményre még nem jelent garanciát az új igazgató, az SZFE állami einstandjában is boldogan résztvevő Szarvas József igazgató, de Szabó Sebestyén László művészeti vezető színházi gondolkodása már annál inkább. Meg persze az olyan címek a repertoáron, amilyen Az ötödik pecsét is, de visszatér tizenöt év után például Máté Gábor is a társulattal improvizálva előadást létrehozni, ahogyan tette azt az azelőtti érában is.

Simon András, L. Rákosy Ancsa m.v.

Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház

És Az ötödik pecsét sem „egyszerű” kosztümös előadás, nem mintha ez az alapanyag ne lehetne úgy is nagyszerű, de azért mégiscsak jó látni, ha a rendező sok mindent gondol a kezei közt forgó műről. És a rendező, Létmányi Attila gondol – elsősorban azt, hogy Sánta Ferenc felkavaró gondolatait nem kell a nyolcvan évvel ezelőtti korba zárni. Hogy ez érvényes felvetés, az biztos, hiszen valóban örök érvényű felvetésekről van szó. Hogy praktikus értelemben mennyire működőképes – hiszen mégiscsak nyilasokról és zsidókról van szó bizonyos helyeken –, az már kérdésesebb, és vannak is ezzel kapcsolatban súlyos problémái az előadásnak, de erről később.

Létmányi Attila és a dramaturg Létmányi Katinka korántsem csak annyit változtattak az alapművön, hogy órásmesterből informatikussá tették Gyuricát, és hogy nem hangzik el sem a zsidó, sem a nyilas szó. Általában kiemelték a történetet mindenféle időből és térből. (Épp ezért még az informatikus is túl korlátozónak tűnik, hiszen az is korhoz kötődik.) Nincs fenyegető, bőrkabátos őrmester és szakadt ruhás áldozat: két egymással árnyékteniszező clown van, akiket speciel azok a színészek játszanak, akik majd a híres utolsó előtti jelenetben a „civil ruhás nyilas” és a kikötözött, összevert áldozat is lesznek. De rájuk nem így utal a színlap, hanem egy sokatmondó húzással Tomoceuszként és Gyugyuként. Létmányi ezzel azt mondja: nem nyilasok és zsidók, kommunisták és antikommunisták, rendőrök és civilek vagy akármilyen más szembenálló felek közti harcról van szó, hanem

egyszerűen Jó és Rossz állandó kölcsönhatásáról.

És ennek a kölcsönhatásnak még a közönséget is próbálják részévé tenni: a Gyugyut jelképező, földre hajított rongyba törölhetnénk a lábunkat a színházterembe lépéskor, aztán mi festhetjük fel Gyugyu testére a majdani sebeket piros festékkel, és mi magunk is megnyilvánulhatunk arról, talpig becsületes embereknek gondoljuk-e magunkat.

Ilyenformán az előadás legfontosabb karaktere „Tomoceusz” lesz; az a figura, akit a filmben Latinovits játszott, itt pedig Boros Bence. Borosban semmi kegyetlenség nincs, sőt valamiféle jótevőként láttatja magát, aki mindenkit megtanítana az élet nagy összefüggéseire, akármiről is van szó – akár arról, milyen jó világban is élünk ma, és hogyan tehetjük még jobbá a társadalmat, akár arról, hogyan kell élő hullákat produkálni kínzással. Másfajta iszonyat Boros Bencéé, nem az erőszak vagy a fenyegetés iszonyata, hanem az emberarcú, sőt mosolygós gonoszságé, amit nem lehet csak úgy észrevenni, nincs patája és szarva, amikor köztünk jár, ahogy azoknak se volt, akikből civil ruhás nyilasok lettek. Azokból, akik a pincében azt kérték a halálra ítéltektől, hogy ha szabadulni akarnak, pofozzanak fel egy félig agyonvert ártatlant – hogy így tetőzzön az evő, ivó és kussoló, élő hullává válás folyamata.

Simon András

Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház

Talán ezért is bújtatja Ondraschek Péter jelmez- és díszlettervező egyszerre feketébe és fehérbe Boros Bencét: fekete pólója mellett hófehér, susogós öltönykreálmányt visel (még a báránybőrbe bújt farkas is eszünkbe juthat erről). Borosról soha nem tudni, épp ölni vagy ölelni akar-e, épp ettől marad végig izgalmas a játéka. Mintha ő is csak az egyik szaki lenne a kocsmaasztalnál, akiről senki nem tudja, mi is van a kezében: mindenki más sorsa. Boros mosolyában pedig mintha ott lenne ennek a titokzatosságnak az élvezete is.

Az ellentétpárját – vagyis „Gyugyut” – játszó Németh B. Kristóf mintha jézusira venné a figuráját: cseppet sem testileg, nem próbál megidézni semmilyen Krisztus-ábrázolást. De onnantól fogva, hogy az előadás „prológusában” felkéri a nézőket, helyezzék el rajta a sebeket, odáig, hogy az utolsó előtti jelenetben kikötözi magát a felpofozandó áldozat szerepébe helyezkedve, mintha azt mondaná: magamra veszem a vétkeiteket. Máskülönben nincs vallásos áthallása az egri előadásának, ami jó, nem is állna jól neki, és ezt a talán egyébként is csak odaképzelt jelzést is lehet pusztán csak Jó – Rossz dichotómia pozitív oldalaként értelmezni.

Boros és Németh kapják Létmányiéktól a legtöbb vendégszöveget és vendégjelenetet a regényhez képest, a többi szereplő közelebb marad a regényhez. (Illetve a Keszei nevű, az összeszokott társaságba tévedő fotós itt nem féllábú, hanem vak, ami túlzottan is szürreális ötlet az előadás realistább alapregiszteréhez képest.) És a színészek nehéz műfajban teljesítenek jól, mert egy asztal mellett ülni egy pohár borral, beszélni és mégis egyéniségnek lenni sokkal nagyobb színészi kihívás, mint amilyennek látszik.

Balogh András, Dér Gabi

Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház

Baráth Zoltán (Király) nagyszerűen mutatja meg az önteltség önleleplező kisszerűségét, Tóth Levente (Kovács) ezzel szemben a kisember egyszerű és mint ilyen, romlatlan, őszinte naivitását mutatja meg úgy, hogy ne kételkedjünk, a tisztesség és az ész nem feltétlenül állnak egymással arányban. Balogh András kocsmáros Bélaként pontosan félúton van kettejük között: figurájának megvan a magához való esze és a magához való kicsinyessége is. Balogh ennek az embertípusnak az „átlagos” egoizmusát mutatja meg: nincs benne nagyravágyás vagy felfuvalkodottság, de ha választania kéne, különösebb gondolkodás nélkül választaná Tomoceuszt, csak neki meglegyen mindene, és hogy mással mi van, nem számít.

Baranyi Péter Gyuricája akkor igazán izgalmas, ha ismerjük a történetet, és látjuk, hogy ez az ember rejtegeti a valódi jellemét: nem szívből modortalan, csak színből. Baranyi remekül mutatja meg a figura zártságát: mintha gravitációja lenne, amitől viszont mindenki távol akar maradni, nehogy ez a gravitáció beszippantsa a szurokba. Otthon viszont megmutatja az igazi arcát. Otthon, ahol – a regény szerint – árva vagy hamarosan elárvuló zsidó kisgyerekeket bújtat, és ahol kiengedheti érzékenységét, amit muszáj egész nap magába zárva tartania, mert

ebben a világban, ahol félholtakat kell megpofozni, hogy élhessünk, az érzékenyek nem élnének túl.

Ami el is vezet az előadás legkomolyabb és egészen érthetetlen problémájáig: hogy ugyanis Létmányi Attila ezt a szálat gyakorlatilag kihagyta az előadásból annak ellenére, hogy konkrétan ez az egész mű lényege. Erre megy ki az egész, ez ad választ minden erkölcsi kérdésre, ez állít a feje tetejére mindent. Hogy koncepcióról vagy csak finomhangolási hibáról van szó, nem tudni: akad egy rövid jelenet, amelyben Baranyi Péter vált néhány szót néhány gyerekkel, de hogy ők kik, hogy kerülnek Gyuricához, mi közük egymáshoz és miért épp nála vannak, arra egyetlen szót sem fecsérelnek.

Hogy a kortalanra vett előadásban nem lehetnek nyilasok elől rejtegetett zsidó gyerekek, az tiszta sor – de hogy annyi sem derül ki, hogy Gyurica felelőssége az ő életük vagy haláluk, hogy neki azért kell bármi áron túlélnie, hogy ezek a gyerekek élhessenek, az tökéletesen áthangolja az előadás végét, kicsit szigorúbban mondva az egész előadás értelmét elveszi. „Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…” – ha csak ez a két mondat elhangzana a regényből, legalább már megjelenne a felelősség kérdése, pláne, ha még arra is történne utalás, hogy aligha valószínű a szülők visszatérte épp amiatt a hatalom miatt, amit itt Tomoceusz képvisel. Ha ez nem derül ki, a magát végig lelketlennek mutató Gyurica a pofonok után csak tényleg lelketlennek tűnik, és az szembemegy mindennel, amiről Az ötödik pecsét szól.

Tóth Levente, Balog Zsolt e.h., Baráth Zoltán, Simon András, Baranyi Péter

Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház

Az előadás értékét ugyanakkor ez sem bírja elvenni: sem azét, hogy ilyen előadás születhetett ismét Egerben, ami tizenöt éve az ország legjobb vidéki színháza volt, sem azét, hogy újabb generációk ismerhetik meg általa Sánta Ferenc mesterművét. Olyan előadás az egri Az ötödik pecsét ami ébren tart – nemcsak a maga két és fél órájában, de még a következő éjszaka is.

Borítókép: Balog Zsolt e.h., Boros Bence m.v. Fotó: Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház