Megírta saját varázslatos búcsúztatóját, majd meghalt – 10 éve nincs velünk Leonard Cohen

Hineni, hineni. I'm ready, my Lord

— énekelte a 2016. október 21-én megjelent lemeze címadó dalában Leonard Cohen azon a jellegzetes, búgó-beszélő hangján, amit már az 1960-as években megismert és szívébe zárt a világ. A héber „hineni” bibliai utalás: az ember válasza Isten hívására, a készenlét kinyilatkoztatása, amit itt meg is erősít azzal, hogy „Készen állok, Uram!”. A The New Yorkernek adott akkori interjújában pedig konkrétan arról beszélt, hogy „Készen állok meghalni. Remélem, nem lesz túlságosan kényelmetlen.”

A lemez megjelenése után két héttel, november 7-én, 82 éves korában meghalt, ekkorra vált világossá, hogy tulajdonképpen – ahogy David Bowie, aki ugyanez év januárjában halt meg – saját rekviemjét írta meg a You Want It Darker című albumban. A vallási motívumok, a halállal való szembenézés, az önirónia és a megbékélés olyan egységbe rendeződtek benne, amely ritka a könnyűzene történetében.

Kritikánkban, akkor még feltételes módban azt írtuk, hogy „ha valóban ez a most megjelent Cohen-lemez lenne a veterán kanadai dalszerző-énekes utolsó műve, azt mondhatnánk, igencsak méltó volt a zárás… teljes pályafutása egyik legegységesebb, legerősebb lemeze ez”, és akkor még hozzátettük, úgy tudni, hogy nem ez a búcsú, hiszen új lemezen dolgozik. Pedig a cikkünk november 8-án jelent meg, amikor Cohen már halott volt, igaz, csak 10-én jelent meg a közösségi oldalán a hír:

Mély megrendültséggel tudatjuk, hogy a legendás költő, dalszerző és művész, Leonard Cohen már nincs közöttünk.

A közlemény hozzátette: Cohennel a zene egyik legnagyobb tiszteletben álló és legtermékenyebb látnoka távozott.

A búslakodás pápája

A világ reakciója is megmutatta, milyen kivételes helyet foglalt el Cohen a kultúrában. Bob Dylan a dallamait és szövegeit egyaránt rendkívülinek nevezte, Nick Cave szerint sokak számára Leonard Cohen volt minden idők legnagyobb dalszerzője, olyan egyedi alkotó, akit lehetetlen utánozni, Elton John pótolhatatlan óriásnak nevezte. Ezek a méltatások egy olyan alkotót búcsúztattak, akinek a művei generációkon és műfajokon íveltek át, dalait rockzenészek, folkénekesek, költők, színészek és hétköznapi hallgatók is egyaránt a magukénak érezték.

Pár évvel később egy bő tucat művész tisztelgett egy lemezzel előtte. „Senki sem énekelt úgy, mint ő, ami talán azért van, mert Leonard Cohen sohasem énekelt. A dalai egy férfi, a mindig magával egyidős és azonos férfi zsolozsmái, margójegyzetei, díszítés nélkül rögzített hangulatok. A sötét, sebzett helyek koronázatlan királya, a búslakodás pápája, a mértéktelenség gyönyöre krónikásának minden lemezét ugyanabba az éjfekete keretbe lehet foglalni, mint az 1968-ban megjelent elsőt és a már e századi utolsót” – írtuk.

A költő, aki zenész lett

Leonard Norman Cohen 1934. szeptember 21-én született a kanadai Montreal egyik elővárosában, Westmountban, zsidó családban. Édesapja ruhakereskedő volt, családja vallási és kulturális hagyományai pedig már gyermekkorában meghatározó szerepet játszottak az életében.

A Biblia, a zsinagógai liturgia és a vallási történetek későbbi költészetének és dalszövegeinek is fontos alaprétegévé váltak.

Fiatalon az irodalom felé fordult. A McGill Egyetemen tanult angol irodalmat, és már az ötvenes években publikálni kezdett. Első verseskötete 1956-ban jelent meg. Cohen költészetében sajátos, sűrű, bibliai hangulatú világot épített, amiben a vallási szimbólumok, az erotika, a történelem, a humor és az egzisztenciális szorongás természetes módon fért meg egymás mellett.

Tulajdonképpen ezt folytatta más formában, amikor gitárt ragadott, és versei alá a vallásos dalok és a folklór egyszerűségét idéző csodálatos zenéket írt. 1967-ben jelent meg első lemeze, a Songs of Leonard Cohen, amit aztán kétévente követett a következő.

A dalok már ekkor megmutatták azt a különleges hangulatot, amely később az egész életmű védjegyévé vált. A visszafogott hangszerelés, a mély, szinte beszédszerű énekhang és a gondosan kimunkált szövegek éles ellentétben álltak a korszak számos harsány zenei irányzatával. Később kísérletezett stílusváltásokkal, az 1977-es Death of a Ladies' Man című albumon Phil Spector producerrel dolgozott együtt, a végeredmény szokatlan, nagyzenekari hangzású lemez lett, amely megosztotta a közönséget. Az 1988-as I'm Your Man-en pedig az elektronikus hangzások, a szintetizátorok és a sötét humor új dimenziót adtak a zenéjének.

Ezen a címadó dal mellett olyan művek szerepeltek, mint a First We Take Manhattan és az Everybody Knows. Utóbbi különösen jól mutatja Cohen társadalomkritikus oldalát. A dal egy kiábrándult, cinikus világot rajzol fel, amelyben a korrupció, a hatalom, az egyenlőtlenség és az emberi gyarlóság már-már természetesnek tűnik.

Hallelujah

Ha van mű, amely Leonard Cohen életművétől kiemelkedik, szinte mindenki ismeri, az a Hallelujah. Eredetileg az 1984-es Various Positions albumon jelent meg. Cohen éveken át dolgozott rajta, és számos változatot készített. A bibliai Dávid király történetei, a szerelem, a testi vágy, a hit és a csalódás motívumai fonódnak össze benne a szövegben, mint ahogy a „hallelujah” szó is egyszerre jelenthet dicséretet, könyörgést, fájdalmat és elfogadást.

A dal később számtalan feldolgozást ért meg. John Cale változata, majd Jeff Buckley 1994-es felvétele különösen sokat tett azért, hogy a Hallelujah a populáris kultúra egyik legismertebb dalává váljon.

A szerzetes, aki visszatért a színpadra

A kilencvenes években Cohen egy időre visszavonult a nyilvánosságtól. A kaliforniai Mount Baldy zen buddhista központban élt, hosszú éveken át tanulmányozta a zen filozófiáját, majd 1996-ban buddhista szerzetessé szentelték. A Jikan nevet kapta, amelynek jelentése: a csendes.

A spirituális útkeresés azonban nem jelentette korábbi identitásának megtagadását. Cohen számára a zsidó vallási örökség, a buddhizmus és a személyes kételyek nem egymást kizáró rendszerek voltak, hanem ugyanannak a kérdésnek különböző megközelítései:

hogyan lehet emberként élni egy olyan világban, amelynek végső igazságát soha nem birtokolhatjuk teljesen?

A 2000-es évek elején visszatért a zenei életbe. Megjelent a Ten New Songs (2001), majd a Dear Heather (2004). Később súlyos pénzügyi nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor korábbi menedzsere jelentős összegeket nyúlt le tőle, így Cohennek emiatt is újra színpadra kellett állnia.

A 2008-ban induló világturnéja pályafutása egyik legszebb időszaka lett. A közönség világszerte ünnepelte, a koncertek pedig megmutatták, hogy a hetvenes éveiben járó művész nem veszített semmit a szuggesztív erejéből. A Glastonbury fesztiválon 2008-ban előadott Hallelujah különösen emlékezetes pillanat maradt, a több generációs közönsége egy egész életmű előtt tisztelgett.

2010-ben Grammy-életműdíjat kapott, 2012-ben megjelent az Old Ideas, amely a kritikusok szerint is visszatérése egyik csúcspontja volt, és hasonló sikert aratott a 2014-es Popular Problems is, amely épp a nyolcvanadik születésnapja másnapján került a boltokba, rá két évre jött a You Want It Darker.

A repedéseken át beszűrődő fény

There is a crack in everything, that's how the light gets in

– vagyis a repedés minden, ezen át szűrődik át a fény, énekli az 1992-es Anthem című dalban. Az egész Cohen-életmű sűrűsödik benne: a tökéletlenség elfogadása, a hit és kétely együttélése, a veszteségből fakadó bölcsesség.

Mit jelent szeretni? Hogyan lehet elviselni a veszteséget? Van-e hit a kételyen túl? Mit kezdjünk a saját hibáinkkal, és hogyan találhatunk szépséget a tökéletlenségben? Leonard Cohen nem adott végleges válaszokat. Talán éppen ezért maradt ennyire közel hozzánk.

November első napjaiban talán gyakrabban gondolunk a halott szeretteinkre. Ezeknek a visszaemlékezéseknek a legjobb filmzenéje az, ha berakjuk valamelyik Leonard Cohen-albumot.