Ha James Joyce punk lett volna – tovább szárnyal a zenekar, amelyet Liam Gallagher leszólt

A zeneipar szeizmológusai néha megérzik a hamarosan bekövetkező erős rengéseket – a Fontaines D.C.-vel sem tévedtek. Azt jósolták, készülődik egy zenekar, ami nem csak zenekarnak nevezi magát: az is. Dublini srácok, akik összejárnak a Trinity College kertjében, és már nem sokáig akarnak tétlenül heverészni a lustaságra csábító, pazar gyepen. Mellettük sokan még a régi szép időkről álmodnak, ami azért fura, mert a valóságban rossz idők járnak; komor fellegek, közöny és kezelésre szoruló paranoia.

A Fontaines D.C. tagjai Keats, Eliot, Beckett, Joyce írásait nézegetik, Cure-t, Human League-et, Depeche Mode-ot, Joy Divisiont, Suicide-ot hallgatnak, és még ezerféle környezetszennyezésről szóló dolgot. A Fontaines D.C. szép lassan összeáll egy kedvelhető vírussá.

Hét éve a zenekar bemutatkozó Dogrel című albuma úgy szólalt meg, mintha az Ulysses szerzője, James Joyce punk lett volna. Kritikai sikert aratott, majd két további nagylemeze – elkerülve a zeneipar halálos csapdáit – gyarapította a rajongótáborát. Még mindig kevesen tudták felsorolni a Fontaines D.C. tagjainak nevét, amikor két éve, negyedik eljövetelükkel

majdnem megcsinálták azt a képtelenséget, hogy ne Taylor Swift kerüljön az első helyre a brit slágerlistán:

a csoda pár ezerrel több eladott példányon múlt. A két Grammy-jelölést kapott Romance-on két slágerlistás dal is szerepelt; a másodikat, a Gengsztervilág (MobLand) című Guy Ritchie-sorozat főcíme alatt hallható Starburstert a Rolling Stone magazin beválasztotta a XXI. század 200 legjobb száma közé, azzal a megjegyzéssel, hogy nemcsak pánikroham, hanem annak is hangzik.

Ilyenkor sok zenekar tagjai hátradőlnek, sörhast növesztenek, vagy más kényelmes hobbi után néznek. A most megjelent Fontaines D.C.-album, a Dopamine Chamber továbbviszi a korábban megismert kreatív ötleteket, a különbség talán csak annyi, amivel a világ is előrébb tart: több mesterséges, manipulált hang, több szintetizátor. A címnek az appok és botok biometrikus világában van egy laboratóriumokban tárolt jelentése: a dopamin ingerületszállító szerves vegyület, amely, felerősítve az érzelmeket, motivációt ad.

A lemez 11 dala ugyanazt az egyszerű kérdést teszi fel: Hol élünk? A válasz, hogy bonyolult, paranoiás, ellentmondásokkal teli világban, árulással, a jelen túlélésének fájdalmával, a szakítással, azzal a jövővel, ami még el sem jött.

A lemez világszerte vezeti az alternatív listákat, és a jóslatok szerint további szintet léphet a Where Is Gone? (Hová tűnt?) kiteljesedésével. A dalt a spanyol szupersztárral, Rosalíával rögzítették, aki a latin rap királyával, a Puerto Ricó-i Bad Bunnyval előadott La Noche de Anoche című dalával 1,3 milliárd letöltésnél jár a Spotifyon. A Where Is Gone? nagy közös sóhajtásként a James Bond-filmekre emlékeztető sláger, ami megidézi Nick Cave és Kylie Minogue megsemmisítően érzelmes duettjét, a Where The Wild Roses Grow-t.

A zenekarról Liam Gallagher azt találta mondani, hogy nem elég jó ahhoz, hogy a jövőre gigászi európai stadionturnéra induló Oasis előzenekara legyen, de aligha érne rá, hiszen 2027-ben is folyamatosan turnézni fog. Egy interjúban a Fontaines D.C. énekese, Grian Chatten arra a kérdésre, miért rokonszenveznek a Szabad Palesztinát! közösséggel, így válaszolt: „A figyelemelterelés korában élünk, egy durva időszakban, amikor nehéz önmagunk lenni. Azt szeretném, hogy az emberek valóban átérezzék a világot.”

Fiúk egy jobb világban – megnéztük a Fontaines DC első önálló budapesti buliját

Harmadszor járt Magyarországon az ír Fontaines DC, a két szigetes buli után a zenekar ezúttal önálló koncerten vezette elő energikus-melankolikus rock and roll varázslatát.  

Az elkövetkező időszak próbatétel lesz a zenekar és követői számára, a Fontaines D.C. belépett ugyanis a megosztó politikai tér szürkezónájába azzal, hogy fellépésein, köztük a BBC által sugárzott show-jának előre be nem jelentett dramaturgiai pontján Chatten palesztin zászlót lengetve a gázai népirtásról beszélt.

A showbizniszt is megosztó „Szabad Palesztinát!” újabb szikrát kapott azzal, hogy a brit szupersztár, Ed Sheeran amerikai koncertsorozatában törölték a palesztinok ügye mellett kampányoló amerikai rappert, Macklemore-t. Szeptemberben a debreceni Nemzetek Ligája futballmérkőzésen az ír csapatkapitány nem fogott kezet az izraelivel, majd az izraeli himnuszt a karjukon fekete szalagot viselő írek lehajtott fejjel hallgatták végig – ugyanez megismétlődött a visszavágón.

Ed Sheeran beletenyerelt a közel-keleti darázsfészekbe

A zenész félmillió követőt veszített az Instagramon, és a turnéját is veszélybe sodorta azzal, hogy beleszállt az izraeli–palesztin vitába.

Októberben a kortárs próza kimagasló eladási eredményeket produkáló szerzőjének kiadója, a Faber bejelentette, hogy a bolti készletek kifogyása után nem szállít újabb példányokat Sally Rooney könyveiből, mivel bebizonyosodott, hogy az írónő jogdíjaival az Egyesült Királyságban tavaly, az Egyesült Államokban idén terrorszervezetnek nyilvánított Palesztin Akciócsoportot támogatja. A hat éve két aktivista által elindított, az Egyesült Királyságban erőszakos akciókat végrehajtó csoport célja elérni – a megfogalmazása szerint –, hogy „Izrael népirtó, apartheid jellegű rezsimjét ne támogassa a nemzetközi közösség”.

Azóta a szórakoztatóipar számos ír és más nemzetiségű sztárja szólalt meg a palesztinokkal szolidaritást vállalva; többek között a Coldplay, Eric Clapton, Mark Ruffalo, Björk, a Massive Attack, Peter Gabriel, Jennifer Lopez és Billie Eilish.

Valahonnan ismerős az ördögszarv is, amit a Fontaines D.C. egyik tagja visel a Dopamine Chamber album tasakjából előhúzható fotón. Bono a U2 Zoo TV Tour című, 1993-as turnéján használta, hogy a színpadról telefonálva távol tartsa az olyan rossz szellemeket, mint Jean-Marie Le Pen, Alessandra Mussolini vagy Budapesten Thürmer Gyula. „Amikor ördögnek öltözöl – mondta Bono, aki ha széttárta a karját, tízezrek imádkozták túl a 300 ezer wattos hangerőt –, nem bókolsz, hanem benyújtod a számlát.” Az eltelt harminc év alatt mindig szükség volt a varietében a jó komédiásra.

Egy Eddie Argos (természetesen művésznév) nevű tehetséges, de naiv dendi, az Art Brut angol rockzenekar énekese arra biztatta a tinédzsereket, hogy alakítsanak zenekart, soha ne árulják el önmagukat, és írják meg azt a dalt, ami összeköti a palesztinokat az izraeliekkel. Nagy sikert aratott, de valójában azóta sem írta meg senki.

A Fontaines D.C. a Sziget Fesztiválon