Forog-e Krzysztof Kieslowski a sírjában? – kritika a Párhuzamos történetekről

Nem olyan fontos, hogyan kerül össze a hajléktalan fiatalember és a bogaras írónő, a lényeg, hogy ők ketten a forgatókönyvíróknak hála igen gyorsan egy fedél alatt találják magukat. Ez a fedél az írónő kéziratokkal és egerekkel teli párizsi lakása. A bolondos művészek már csak ilyenek: kéziratokkal aláducolt ingatlanokban éldegélnek és hajléktatalan idegeneket fogadnak be. És persze láncdohányosok. És persze az írógép billentyűit verik, sosem egy laptopét. Sok ilyen persze lesz még Asghar Farhadi francia sztárokkal teletömött új filmjében. Nevezhetjük akár klisének is.

Hamarosan feltűnik egy teleszkóp, és felhangzik Zbiegniew Preisner zenéje. A napnál is világosabb immár, hogy itt nagy elődök szellemei lesznek megidézve. Igen, Asghar Farhadi, két Oscar-díjas film (Nader és Simin - Egy elválás története, Az ügyfél) rendezője a 30 éve elhunyt lengyel rendező, Krzysztof Kieslowski örökségét bolygatja meg.

Adam Bessa és Isabelle Huppert a Párhuzamos történetekben

Cirko Film

Nem az iráni rendező az első, akit megihletett az 1996-ban elhunyt előd és pályatárs munkássága. Úgy tűnik, az sem szegte kedvét, hogy Kieslowskin kívül eddig még minden próbálkozó belebukott, ha Kieslowski dolgaival kezdett. Emlékszik még valaki Tom Tykwer és Cate Blanchett közös produkciójára, A gyilkosok is a mennyországba mennek című filmre?  Kieslowski hátrahagyott forgatókönyvéből készült. És arra, hogy mire ment Danis Tanovic, amikor friss Oscarjával felutazott a fények városába, hogy közismert francia arcokkal (Emmanuelle Béart, Karin Viard, Guillaume Canet) leforgassa a Pokol című filmet? A forgatókönyv ugyancsak Kieslowski-örökség volt. Hamar világossá vált, hogy ahhoz világhoz, amit Kieslowski filmről filmre építgetett, egyedül neki volt kapukulcsa.

Megérne egy értekezést, hogy mi maradt a Három szín filmek kora kilencvenes évekbeli varázsából, a Pirost nemrég itt-ott adták is a mozik, három évtized elteltével tanulságos volt újranézni a híres trilógia zárófilmjét. Farhadi azonban nem tanulmányt írt Kieslowskiról, pedig milyen jól jött volna, hanem filmet csinált egy egyszer már használt Kieslowski-forgatókönyvből. Mélyre ásott elődje filmográfiájában, és meg sem állt a Három színnél is grandiózusabb Dekalógig, annak is a hatodik részéig. A Párhuzamos történetek a Rövidfilm a szerelemről továbbgondolása. Vagy valamije.

A kukkolást és Preisnert Farhadi megtartotta, és akárcsak Tanovic, ő is a francia film legjavával dolgozhatott. Isabelle Huppert a kukkoló, Vincent Cassel, Virginie Efira és Pierre Niney a megkukkolt szembeszomszédok. Kicsiny hangstúdió működik a szemközti lakóházban, hétköznapi alakok végzik ott hétköznapi dolgukat. Két férfi és egy nő. Filmes hangokat rögzítenek. A zajok és zörejek robotosai köré sző félrekefélési drámát az írógépét verő, kukkoló írónő. Ezt hívják egyébként írásnak. Valaki valamit kitalál és verni kezdi régi szép Olivettijét. Esetleg közben dohányzik.

De mi történik, ha a fikció nem áll meg a gépbe fűzött papírlapnál? Ha a leírt mondatok rendetlenkedni kezdenek? Rémlik, hogy nem olyan rég egy másik nagy művész is ezzel szórakoztatta magát és közönségét. A főszereplő ír, és a műve életre kel. Pedig már azt hittük, a Keserű karácsonnyal (rendezte Pedro Almodóvar) kipipálhattuk idénre ezt a mesét.

Párhuzamos történetek

Cirko Film

Almodóvar filmje után nem lázadtak fel a kitalált szereplők által kitalált szereplők, pedig ha van egy kis bátorságuk, szakszervezetbe tömörülve követelik, hogy legközelebb ne rajtuk vezessék le metafikciós dühüket a filmművészet megfáradt művelői. Ideje lenne már a tiltakozásnak, mert Almodóvar 111 percen át metázott, Farhadi azonban erre is rátesz egy lapáttal: ő 28 perccel tovább csinálja. Félő, hogy a következő induló 150 perc fölé megy.

Farhadi hosszúra nyúlt mutatványa, hogy a megkukkolt szomszédok elregényesített története egyszer csak fogja magát és önálló életre kel, elkezdi alakítani a megkukkolt alakok szürke valóságát.

Közben újabb kukkolók csatlakoznak a történethez, és akit kukkolnak, könnyen válhat abból is kukkoló. Hogy mik vannak? Vagy ez csak Párizsban van így?

A 139 perces játékidő meg is kívánja, hogy addig metázzon a művész, míg az is ellaposodik, ami addig kicsit is izgalmas volt. Sokakat érdekelhet például, mi történik az írónő lakásának titkos lakóival, az egerekkel. További sorsukról talán egy másik film tudósít majd, egy olyan, amelyben egy egér kukkolja a szomszédjában lakó egereket. Ha macska is lesz, lehet akár 3 órás is a sztori. De csak akkor.

Addig meg be kell érnünk a kivert kutya tekintetű fiatalemberrel és a bogaras írónővel. A 103. perc táján mintha már ők is sejtenék, hogy mibe is keveredtek: egy olyan történetbe, amelyben minden van, csak élet nincs. Ha van a filmnek valódi talánya, az csak az lehet, hogy mi szükség volt ehhez Kieslowski örökségéhez. Nem sírrablás ez, annyira nem vészes a helyzet, de azért nem is állunk olyan távol tőle.

Párhuzamos történetek

Cirko Film

Ugyanaz megy, mint majdnem mindig, amikor egy híres utód egy híres elődöt tol maga előtt: pont a lényeg hiányzik a filmből. A belvilág, az élő közeg, amit az a másik művész tudott. Marad a kényszeresen túltolt dramaturgia, az örökös főhajtási kényszer, a gépies művészetcsinálás. Csitt, földi halandó, mi most művészetet csinálunk, nagybetűset, te ezt úgysem értheted. Hát, valahogy így megy ez.

A mélyértelmű semmitmondás közepette Isabelle Huppert a tőle megszokott tartással, decensen sétál át a filmen, Vincent Casselnek azonban már helyenként forgatnia kell a szemét, hogy elhitesse, talán csak magával, hogy nem egy szappanoperában, hanem az élet nagy kérdéseit boncolgató, jelentős műben szerepel. Cassel figurájának egy látványos hátfájás ad mélyebb rétegeket, Huppert jeleneteit pedig egy-egy belsőépítészeti megoldás színesíti. A bútortrükk mindig bejön, egy-egy jól megválasztott bútordarab minden filmet feldob. Még a metafikciósakat is.

Oké, ez most nem jött be, de azért Farhadi megírhatná azt a Kieslowski-tanulmányt. Az írógép már megvan hozzá.

Nyitókép: Cirko Film