Félig nyilvános, félig maradt a titkolózás: így zárultak a „rendszerváltás” első színházigazgató-választásai

Érthető módon hatalmas figyelem övezte a Tisza-kormány első színházigazgató-választásait, több okból is. Egyrészt, mert a Fidesz réges-rég meghirdetett kultúrharcának leglátványosabb tere mindig is a színház volt: mind Budapesten, mind vidéken hűbérbirtokaikként kezelték ezeket az intézményeket, és már olyannyira egyértelmű volt, hogy nem a szakmaiság alapján döntenek, hanem politikai vérszerződés kell hozzá, hogy még a fideszes L. Simon László is kimondta, nem kéne már a pályáztatással bohóckodni. Másrészt, mert

a Tisza egyelőre nemigen tett semmit annak a rendszernek a lebontása érdekében, amit a Fidesz épített fel,

Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatójának kirúgásán kívül. Még a Fidesz legnagyobb hatalmú színházi embere, Vidnyánszky Attila pozíciójával kapcsolatban is annyit sikerült közölnie a kormánypártnak hét hónap alatt, hogy vizsgálódnak. Egyedül a Budapesti Operettszínház zaklatás eltussolásával és színtiszta dilettantizmussal is vádolt igazgatóját mentették fel egyelőre a munkavégzés alól a vizsgálat lezárultáig, de például a Kolibri Színház súlyos politikai bűnök révén áterőszakolt igazgatójával kapcsolatban még ennyit sem mondtak. (Erről az ügyről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.)

Elviselhetetlen körülmények vagy fejlődés: mi okozza a tapintható feszültséget a Kolibri Színházban?

Rossz légkörre, félelemre és pénzügyi ellehetetlenítésre panaszkodnak a Fidesz által áterőltetett igazgatóváltás után két évvel a Kolibri Színház HVG-t megkereső munkatársai. A színház vezetése érzékeli a feszültséget, ugyanakkor lejárató kampányról beszél, és azzal érvel, hogy a színház jelentős gazdasági sikereket ért el az elmúlt két évben. Mi áll az elégedetlenség hátterében?

Harmadrészt azért is volt kiemelt figyelem a mostani igazgatóválasztási körön, mert két emblematikus színház kaphatott új igazgatót (bár mindkettőnél pályázott a jelenlegi direktor is). Az Újszínházé volt a NER első és leghangosabb budapesti kulturális botránya: 2012-ben a teljes szakma tiltakozása, tüntetések és petíciók ellenére nevezték ki a szélsőjobboldali Dörner Györgyöt igazgatóul, aki a MIÉP politikusával, Csurka Istvánnal mint művészeti vezetővel együtt vette át a színházat.

A másik most érintett színház nem politikai, hanem szakmai okból bírt különös jelentőséggel: Szirtes Tamás már 2004 óta vezeti a Madách Színházat, amely igazgatása alatt a Broadway és a West End működéséhez hasonlóan, legfőképp sikermusicalekről ismert színházzá vált. És noha az elmúlt évtizedekben a Madách igazgatói pályázatai nem keltettek különösebb feltűnést, idén a szakma egy része az ellen fogalmazott meg véleményt, hogy Szirtes tovább folytathassa, többek között azzal is érvelve, hogy az igazgató maga rendezi a legtöbb nagy előadást (és ezért több évtizednyi jogdíj-jogosultságot felhalmozva kiemelkedően is keres). Szirtes maga továbbra is maradni tervezett: mint elmondta, az elmúlt években már tudatosan készítette elő az utódlást az őt körülvevő művészekkel.

Mindezzel közel párhuzamosan zajlott a Trafó kortárs művészeti központ igazgatói pályázata is, ám az több szempontból is eltért a másik kettőtől. Egyrészt ott a fővárosi bizottság döntött, és a főváros az eddigi években is szakmai alapon nevezte ki az igazgatókat botrányok nélkül, másrészt itt a jelenlegi igazgató, Erdődi Katalin maga döntött úgy, hogy idő előtt lemond, az ő helyére nevezte ki a szakmai bizottság javaslata alapján az 1999-ben született, a független kortárs táncszakmából ismert Stern Lilit, bizonyítva egyúttal azt a szimpatikus, de az egész világon szokatlan tényt is, hogy ezen a pályázaton nem indult hátránnyal egy 30 évesnél fiatalabb nő.

Tartózkodnak

Ahogy arról beszámoltunk, mind a Madáchban, mind az Újszínházban igazgatóváltás mellett döntött a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium, előbbit az elsősorban az Operettszínházból ismert Szabó P. Szilvesztert, utóbbit a Vígszínházból és több tévésorozatból ismert színész, Csiby Gergely vezetheti tovább. A két döntéssel kapcsolatban

a legmegnyugtatóbb hír az, hogy Tarr Zoltán miniszter mindkét esetben a szakmai bizottság döntését hagyta jóvá.

Arról ugyanakkor még nem beszélt a miniszter vagy Nagy Ervin kulturális államtitkár, hogy esetleg átalakították-e már a pályázatok elbírálásának módját (vélhetően nem), vagy terveznek-e ilyesmit. A Fidesz ugyanis szándékosan úgy intézte, hogy az igazgatói pályázatokat elbíráló szakmai bizottságokban mindig, törvényszerűen többségben legyenek a Fideszhez hű csinovnyikok, azaz az akkor még fideszes kulturális minisztérium emberei és azok, akiket Vidnyánszky Attilához köthető szervezetekből delegálnak. A kormány által kinevezett tagok révén így már nincs szó Vidnyánszky-többségről, de nyilvánvalóan beszélni kell arról, lehet-e még szava a magyar kultúrpolitikában azoknak a szervezeteknek, akik az elmúlt tizenhat évben semmi másért nem dolgoztak, mint a Fidesz hatalmának bebetonozásáért a szakmaiság ellenében.

A pályázatok során – illetve elsősorban a Trafóról szóló döntés előtt – fellángolt a vita a szakmában arról, jó-e, hogy nem kötelező nyilvánosságra hozni az aspiránsok pályázati anyagát, illetve morálisan milyen döntés az egyes jelölteknek saját szakállukra nyilvánosságra hozni a magukét. A nyilvánosság mellett szól, hogy közhasznú intézményekről van szó, amelyek közpénzből üzemelnek, de érv az előző rendszerben kiépült bizalmatlanság is, hiszen ott több olyan igazgatót neveztek ki úgy, hogy aligha volt szakmailag megalapozott a pályázata, de ez a nyilvánosság hiánya miatt nem számon kérhető. Ellenérv viszont, hogy többször volt rá példa (legutóbb például a Pécsi Nemzeti Színházban), hogy ha az adott színház társulatából indult valaki az épp regnáló igazgatóval szemben, de nem nyert, a következő ciklusban az igazgató nem épp barátságosan állt hozzá, valamint az is, hogy a pályázók esetleg nem szeretnék, ha jelenlegi munkahelyük megtudná, voltaképpen a felmondást fontolgatják.

Ezt a helyzetet faramuci, fél-nyilvános módon oldotta most meg a minisztérium (és nem lehet elégszer leírni: anélkül, hogy bármiféle társadalmi vitáról vagy legalább annak szándékáról szó lett volna). A Madách és az Újszínház esetében is közzétették a benyújtott pályázatok rövid értékelését – de nevek nélkül, csak „harmadik pályázatként” és „hetedik pályázóként” utalva az aspiránsokra.

Mint a mesében az okos lány, aki hozott is ajándékot meg nem is.

Még faramucibbá teszi a helyzetet, hogy így bizonyos pályázókat egyértelmű utalásokból fel lehet ismerni (alighanem a NER elől Franciaországba költözött Schilling Árpád például az, akiről megjegyzik, „főként Franciaországban” szerzett sok tapasztalatot), a fél-nyilvánosság tehát inkább a bingózást erősíti. Az ugyanakkor elvitathatatlan érdem, hogy így meg lehet ismerni valamennyit a szempontokból – még ha azt nem is, kiknek ezek a szempontjai, hiszen a bizottság névsora sem nyilvános.

A színházi szakmából többen felhívták a figyelmet arra is, milyen gyakori az említett dokumentumokban, hogy egyes bizottsági tagok tartózkodtak: az Újszínház esetében 43 tartózkodás történt az összesen 135 szavazatból, ami csaknem a szavazatok harmada, míg a Madách esetében 7 szavazat volt tartózkodó az 54-ből, ami a voksok 13 százaléka. Felmerül a kérdés: azok a szakemberek, akiket a döntésre kértek fel, miért tartózkodnak ilyen sok esetben a döntéstől? A dokumentumok erről nem szólnak, így

nem lehet tudni, valójában kik döntöttek a színházak új igazgatóinak személyéről,

hiszen egy jól működő demokráciában a „döntés” csak formálisan a szakmai bizottság megalapozott javaslatát csak jóváhagyó miniszteré.

Legújabb Újszínház

Mivel a korábbi hasonló döntési jegyzőkönyvek nem voltak nyilvánosak, most meglepően hat, hogy mindkét kinevezés mellé aggályokat, hiányérzeteket és hibákat sorolt fel a minisztérium (noha elképzelhető, hogy ez megszokott metódus, csak eddig nem értesültünk róla).

Az Újszínház esetében azt írták:

A benyújtott pályázat egy új generáció hangját képviselő, rendkívül lendületes, ugyanakkor jól átgondolt és kiérlelt koncepció.

Értékelték „a szakmai integrációra, a társadalmi kérdések megjelenítésére, valamint a színház nyitott, közösségi térré (például coworking irodává) alakítására vonatkozó kreatív terveket”, a kortárs drámák színrevitelének szándékát, a független társulatok rezidensként történő befogadását, a fenntarthatósági törekvéseket, valamint „a hagyományos bérletrendszert felváltó digitális havi előfizetői modell innovációját”. A negatívumok között azt említették meg a névtelen bizottsági tagok, a pályázat nem beszél „a fővárosi és kerületi színházi szövetbe való beágyazottságról” és arról, hogyan tud nézőket vonzani az új Újszínház „a hasonló célközönségre építő színházak mellett”.

Végül hozzáteszik: „Bár a jelölt jelentős intézményvezetői tapasztalattal nem rendelkezik, a felvázolt erős gazdasági csúcsvezetői háttér, a kidolgozott, óvatos üzleti terv és a bemutatott szakmai csapat meggyőzte a bizottságot. A testület a pályázatot a megújulás zálogának tekinti, így a bizottság a pályázatot támogatja.”

A színház igazgatói pozíciója rendkívüli módon izgatta a magyar színházi szakmát: tizenhatan pályáztak, köztük, ahogy említettük, még Schilling Árpád is hazatért volna, de pályázott a Forte társulat vezetője, Horváth Csaba is, Irsai Farkas László igazgatóként pedig az ünnepelt drámaírót, Székely Csabát tette volna meg művészeti vezetőnek, de rajtuk kívül is számos jól ismert és nagyra becsült név merült fel.

Schilling Árpád volt az egyetlen, aki nyilvánosságra hozta rendkívül újszerű pályázatát, amely alapján a társulatos repertoárszínház csak egy oszlopa lett volna az épületnek, ezen kívül közösségi, ifjúsági és dramaturgi műhely is működött volna, lett volna rezidencia- és befogadóprogram, azaz egyszerre lett volna alkotóház, „hagyományos” színház és befogadószínház az Újszínházból. A pályázat elbírálói ugyanakkor úgy értékelték: „a pályázat túlzsúfolt és az elképzelés sokkal inkább egy alternatív befogadóhely profiljába illene, mintsem a jelenlegi intézményébe”. Schilling esetében merül fel a leginkább a tartózkodások kérdésessége: egyetlen nemleges szavazat sem érkezett a pályázatára, és hárman támogatták azt – ugyanakkor volt hat tartózkodás, amit valóban nehéz értelmezni ilyen konstellációban.

Az indoklásokból egyébként is úgy tűnik:

a bizottság nem volt nyitott az Újszínház teljes átprogramozására, inkább a szakmailag erősebb, de a jelenlegi modellel nem szakító működést támogatták.

Így lett az új igazgató a 33 éves Csiby Gergely színművész–rendező, aki alkotótársaival együtt pályázott: Kopek Jankával, Dicső Dániellel, Király Dániellel és Milovits Mátéval. Csiby a Papagenónak adott korábbi interjújában azt mondta: „Nemcsak a fiataloknak szeretnénk színházat csinálni, hanem olyan színházat képzelünk el, ahová a fiatalok is el akarnak jönni. Közben nem feledkezhetünk meg arról, hogy az Új Színháznak most is van egy nézői rétege. Senkit nem akarunk elengedni. A közös nevező pedig a magyar dráma lehet”, ezért is ez áll a pályázatuk központjában. Azt is elmondták: minden évben más független társulat is rezidens lehet majd a színházban.

Megújuló Madách

A Madách Színház éléről tehát távozni kényszerül a színház jelenlegi arculatát kialakító Szirtes Tamás. A helyébe Szabó P. Szilveszter operettszínész léphet, aki korábban a Budapesti Operettszínházban is megpróbálta a lehetetlent, és indult a Fidesz kormányzása alatt érinthetetlen Kiss-B. Atilla ellen. Mint akkor a HVG megtudta, Kiss-B.-re a társulat belső szavazásán mindössze a társulat negyede szavazott (28%), de itt valójában nem volt kérdés, hogy az újabb és újabb zsíros pozíciókat kapó (a Fidesz által einstandolt Színház- és Filmművészeti Egyetemen is magát bebetonozó) igazgató folytathatja a munkát, mindenesetre a társulat közel azonos arányban támogatta az ellenében a két másik indulót: Szente Vajkra 121-en (37%), Szabó P. Szilveszterre 114-en (35%) szavaztak.

A Jászai-díjas színész pályázatáról az olvasható az indoklásban: a bizottság értékelte, hogy a „koncepció különösen az intézmény humán és szervezeti háttere, az innováció, az etikai kódex és a társulati szerződéses viszonyok rendezése terén erős, a zenei vezetést pedig szakavatott kezekbe adná”, ugyanakkor „tartalmaz megalapozatlan elemeket” is, például tévesen méri fel a jelenlegi nézőszámokat. „Az évi négy bemutató és 400 előadás terve pedig szakmailag irreális, ami súlyosan túlterhelné a személyi és műszaki állományt.”

A szintén nem nyilvános pályázatról az indoklásból derül ki: Szabó visszavezetné a Madách Színház 800 férőhelyes nagyszínpadára a prózai műveket, ám a pályázó ennek lehetségességéről nem készített gazdasági hatásvizsgálatot – ám ez nem volt elegendő érv a bizottság számára a pozitív szavazás ellen. „A bizottság úgy ítélte meg, hogy ezek a hiányosságok – a vállalások megfelelő racionalizálásával és szigorú gazdasági fegyelemmel – korrigálhatók. A bemutatott vezetői csapat szakmai felkészültsége, bemutatott művészeti koncepció és a komplex látásmód miatt a bizottság a pályázatot támogatja” – írják.

A Madáchra hét pályázat érkezett be. Itt meglehetősen egyértelműen kiderül a szakmai bizottság preferenciája:

eleve kizárták a jelenlegi irányvonal egyszerű folytatását, és mindenképpen megújulást akartak látni a pályázatban.

Így Szirtes Tamás pályázatát még csak nem is támogatással továbbították a minisztériumba: mint írják, a bizottság „hiányosságként értékelte, hogy a pályázatban nem kaptak kellő hangsúlyt a művészeti megújulást, a progresszívebb szemlélet érvényesítését és a korszerűbb színházi nyelv alkalmazását szolgáló elképzelések”.

Hozzáteszik: miután az Erkel Színház is musicalszínházzá változott (a Fidesz bármiféle pályáztatás nélkül, három évre szánt 9 milliárd forint kíséretében Orbán Viktor színpadi előadásainak rendezője, Szente Vajk kezébe adta az Erkelt), így különösen nagy szükség van a megújulásra.

Bár a pályázók névsora itt sem nyilvános, korábban már bejelentette indulását Lőrinczy György, az Operettszínház korábbi igazgatója; Gémes Antos, a Magyar Színház színész-rendező-művészeti vezetője és Miller Zoltán színész is, de tudomásunk szerint gyakorlatilag „helyette” indult Szabó P. Szilveszter. Az értékelésekből az Újszínházénál kaotikusabb kép rajzolódik ki, vagy csak a bizottság volt szigorúbb, mindenesetre Szabó P. Szilveszterén kívül a bizottság mindössze egyetlen pályázatot tartott még támogatásra méltónak, amely talán Lőrinczy Györgyé lehetett, mivel a pályázat a leírás szerint „nemzetközi menedzser-igazgatói modellre épül” – itt érezhető megint csak a fél-nyilvánosság kissé abszurd mivolta a hasonló találgatások miatt. (Lőrinczy a HVG kérdésére megerősítette, hogy ez valóban az ő pályázata volt.)

Az első két, Tarr Zoltán minisztériuma által lebonyolított pályázatból az szűrhető le: esély van rá, hogy visszaálljon a szakmai alapú vezetőválasztás, és a transzparencia is mindenképpen jobb az eddigi tizenhat évnél – igaz, a léc nemhogy alacsonyan volt, inkább a föld alá volt ásva. A titkolózás nem használt annak sem, hogy erre hivatkozva tudomásunk szerint

az adott társulatok sem szavazhattak, kit látnának szívesebben saját főnökükként,

és nem tudjuk azt sem, a minisztérium által kinevezett két tag a bizottság milyen területről érkezett. Az mindenesetre biztos: nem ártana a pályáztatás módjáról és praktikus kérdéseiről szakmai párbeszédet kezdeményezni.