Érezted már úgy az erdőben, hogy nem teljes értékű a kirándulás, ha nem látsz legalább távolról egy őzet vagy szarvast, de legalább egy rókát, vagy ha azt sem, akkor egy szalamandrát? Álltál már megbabonázva percekig, áldva a sorsot, amiért a tőled pár méterre legelésző, fiatal őz még nem vett észre? Késtél már el a munkahelyedről azért, mert nem bírtál elszakadni a madáretetőtől, hiszen egyszerre szállt oda szén- és kékcinke, zöldike, őszapó, erdei pinty, meggyvágó és egy pillanatra még egy átutazó fenyőpinty is? Hatoltál már be a Városliget lezárt területére, hogy az őrnek kelljen kikergetnie, mert onnan hallatszott a csonttollúak éneke, akiket feltétlenül látni akartál? Érezted már magad minden síelőnél szerencsésebbnek, mert hallottad az alpesi hófajd dalát, vagy mert előtted csipegette fel a többiek morzsáit a havasi csókákkal perlekedő alpesi szürkebegy?
Fizettél már vagyonokat azért, hogy hátha láthatsz a végtelen óceánban bálnákat? Állt már el a lélegzeted, amikor hozzád olyan közel emelkedett a felszínre a hosszúszárnyú bálna, hogy hallhattad az ő lélegzetvételének hangját? Számoltad már, hány szalakótát látsz az augusztusi autópálya melletti cölöpökön Szeged felé? Vártál már távcsővel a kezedben hosszan ugyanazt a pontot nézve, hátha újra feltűnik a jégmadár aranyszínű begye vagy smaragdzöld háta? Túráztál már a koromsötét őszi erdőben, a homlokodon pislákoló fejlámpával éjjel, hogy eljuss odáig, ahol a szarvasok bőgnek? Felismered a fekete harkály kísérteties hangját, a holló kíváncsi üdvözlését, a szajkó dühös figyelmeztetését, a sárgafejű királyka cincogását, az őszapó szelíd puhatolózását, az erdei pinty füttyének végén azt a visszatérő dallamot?
Mozinet
Ha bármelyikre is igen a válaszod, akkor Az erdő zenéje a te filmed. Ha mindegyikre igen a válaszod, mint nekem, akkor azt fogod érezni: ezt a filmet valamiképp pont neked rendezték. Akárhogy is: ha érted, miért tenne bárki olyasmiket, mint ami a fenti felsorolásban szerepel, akkor tudod, milyen érzés csodálni, tisztelni az állatvilágot, és fejet hajtani a bennünket körülvevő vadak előtt. Ezért mondom, hogy akkor Az erdő zenéje a te filmed.
Mert ez a film semmi mást nem akar, csak azt, hogy csodáljuk a természetet – amíg még lehet.
Persze az is kijelenti, hogy ha tudjuk, tegyük meg a magunk dolgát azért, hogy megpróbáljuk megmenteni, ami menthető. De valljuk be, ehhez mi kicsit vagyunk, bizonyos részeihez – főképp a globális felmelegedés megállításához – pedig mindenki túl kicsi. Nem baj: akkor csak vigyük hírét annak, hogy a természet csodálatra méltó. Mert ez az első és legfontosabb lépés ahhoz, hogy bárki bármit is tegyen az érdekében. A természet érdekében, azaz mindannyiunk érdekében.
A természetfotós Vincent Munier filmjének már a műfaját is nehéz meghatározni. Klasszikus értelemben nem lehet természetfilmnek nevezni, mert nem azokról az állatfajokról szól, amelyeket bemutat – hanem a természetet csodáló emberekről. Hogy dokumentumfilm-e, az nem derül ki egyértelműen belőle: hogy a filmet rendező férfi, az ő édesapja és az ő fia tanult szöveget mondanak-e el a filmben, filmstáb kíséri-e őket, vagy tényleg csak a hétköznapjaikba kapunk bepillantást, nem állapítható meg háttértudás nélkül, de talán nem is igazán fontos.
Mi csak azt látjuk, ahogyan az egész életét a természetben töltő nagyapa ül egy erdei házban a tűz mellett a fiával és az unokájával, és arról beszélnek, hogyan szippantotta be a természet iránti rajongás a nagyapát. (Neked volt ilyen pillanatod? Nekem az első szajkó, hiszen ez a madár mindig közel engedi magához az embert, de gyönyörű színeivel mégis különlegesebb a belvárosi madárvilág tagjainál.) A nagyapa számára ez az első találkozás volt a siketfajddal, így hát – egyfajta beavatásként – nagyapa és fia eltökélik, hogy nem nyugszanak, amíg a legfiatalabb, tizenegy éves családtagot is meg nem fertőzik ugyanezzel a rajongással.
Csakhogy nincs egyszerű dolguk, mert hiába élt tízezer évig mellettük a siketfajd a Vogézekben, ahol a film nagy része játszódik, épp az elmúlt ötven évben, a nagyapa életében tűnt el végleg a faj ebből a kelet-franciaországi hegységből. Két éve, egyszer még utoljára, ha nem is láthatta, de hallotta a hihetetlenül jellegzetes és szokatlan hangját – és azzal a faj végleg kirepült Franciaországból. Hát a család eldönti: ha kell, Norvégiáig mennek, de az nem lehet, hogy a gyerek ne ismerje meg ezt a különös állatot.
Persze ilyen földhözragadt sztorira redukálni nem lehet ezt a filmet – mert azért mégiscsak természetfilm ez, vagy valami afféle. A játékidő legnagyobb részében azt látjuk, ahogyan hármójuk közül valaki – nagyapa és unokája, nagyapa és fia – pontosan azt teszi, amit a film üzenete szerint mindnyájunknak tenni érdemes:
csodálja az állatokat.
A felnőtt fiú elviszi az apját oda, ahol hiúzt látott, és addig áznak az esőben egy szikla rejtekében, amíg a ritka ragadozó vissza nem tér az előző nap félig elfogyasztott zsákmányához. A nagyapa tanítgatja az unokát, hogyan rögzítse az erre való speciális eszközzel az erdő zenéit, az erdő énekét, ahogy a film eredeti, francia címe fogalmaz – már ha a minden hangot felerősítő készülékben azt hallja, és nem a minduntalan elhúzó repülőket.
Jelenet a filmből
Mozinet
És ha ők sikerrel járnak, akkor mi is sikerrel járunk, akkor látjuk a szarvasbőgéskor összeakaszkodó agancsokat, az egy korhadt fa különféle odúit egyszerre elfoglaló állatokat, a madarak lenyűgöző murmurációját (a hatalmas raj összehangolt röptét), sőt a rejtőzködő hiúzt is. De a film attól is szokatlan, illetve abból is látszik, hogy nem a természet, hanem a természet csodálói a főszereplői, hogy mi is csak annyit látunk-hallunk, amennyit ők: ha köd van, csak azon átsejlő alakokat, ha az unoka nem jól forgatja a hangrögzítő eszközt, csak a zörejeket. És a vágyott, a rejtélyes, a távollévő siketfajdnak egészen a film csúcspontjáig csak apró részleteit, de azt olyan részletesen, az életnagyság százszorosára, ezerszeresére nagyítva a vásznon, amire aligha volt valaha is lehetőségünk. Nincs narrátor, aki búgó hangon megnevezné a vásznon látott fajokat: ha a szereplők szóba hozzák, megtudjuk, ha elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy legyen elég tapasztalatunk, felismerjük őket, ha nem, marad a kíváncsiság.
És mindeközben szól Nick Cave állandó alkotótársa, Warren Ellis zenéje (Ellisszel pár éve interjúztunk, ez itt olvasható), a ködös, őszi-téli rengeteg képei, a mohos fakéreg, a hajnali pára a vízimadaraktól gyűrűző vízfelszín felett, a nagytotálok és a szuperközelik lenyűgözőek a nagyvásznon (igaz, ez a mai, modern technikával készült filmek korában – aminek nemzetközi hírű nagy mestere a magyar Török Zoltán is – önmagában már nem számít kirívónak, ami persze mit sem von le az értékéből).
Mozinet
Az erdő zenéje egyrészt persze azt mutatja meg, hogy milyen csodálatos az a világ, ami itt van egészen szorosan mellettünk: csak a legközelebbi erdőbe kell kimenni, és egy egész kicsit csendben lenni, hogy megkapjuk ingyen. Sőt, az erdőig sem muszáj elmenni, ha beérjük a szűkített csomaggal, az éjjel a budai zöldövezetben osonó rókával, a madáretetőre gyűlő madarakkal, és egyszer-egyszer a természetrajongók számára előrehozott karácsonnyal felérő ritkaságokkal, mint a Vígadónál tanyázó hajnalmadár, a nálunk megpihenő csonttollúak vagy az idei ősz szenzációja, a fenyőszajkók inváziója Magyarországon.
De a film nem is erről szól igazából. Az erdő zenéje alatt azt nézzük végig, ahogyan egy újabb ember esik szerelembe az állatvilág iránt; a kisfiú, akit elvisznek siketfajd-nézőbe Norvégiába. De ez persze csak egy trükk, könnyen átlátunk a szitán: valójában mi, a nézők vagyunk azok, akiknek, ha még nem tettük volna meg, követnie kell ezt a családot. Nem Norvégiába, hanem a szenvedély felé vezető meredek, csúszós úton. És mernünk kell megcsúszni és velük zuhanni.
Source: HVG · Kovács Bálint
At a glance
- Topic
- World
- Country
- 🇭🇺 HU
- Publisher language
- HU
- Added to Allnira