„Ahogy a sírás miatt folyik a könnyed, azt szerettem volna érzékeltetni. Kicsit szürreális, igen”

A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.

A művész alkot. Az író ír. Ez a formaadás a művészet kegyelme, hogy a gyászt kirakjuk magunkból. Elbeszéljük. Elfogadni közönségként: hagyni, hogy a valóság traumatikus aspektusa egy pillanatra megérintsen

– egyebek között ez hangzott el Babarczy Eszter megnyitójában Fajgerné Dudás Andrea Merülés című kiállításának vernisszázsán. A kilenc képből álló anyag megfestésén keresztül a művész a férje alig több mint fél éve bekövetkezett halála feletti gyászát élte meg és tette ki a közönség elé.

Hosszú csönd volt a megnyitó elhangzása után – mesélték, akik ott voltak. Én tíz napja, egy kora délután néztem meg a műveket. Tudtam a háttértörténetről, ismertem az ‘erős narratívát’, ami gyakran segíti a befogadót abban, hogy közelebb kerüljön alkotásokhoz. Ezek a képek azonban háttérinformációk nélkül is kirajzolják a veszteség által kiváltott fájdalom regisztereibe merülő, és abból kiemelkedni akaró nő alakját. Megrendítő festmények, annak ellenére (vagy éppen amiatt), hogy a gyászról hol lazúros, derűs pasztell színekkel, hol életigenlő, többrétegű vörösekkel-kékekkel beszél az alkotójuk. Talán azok a képek a legerősebbek, amelyek a figuratív kiindulópontot kissé oldva, szándéktalanul is a megfoghatatlanról is szólnak, arról, ami felé valószínűleg sokan nyitnak, amikor ekkora veszteség éri őket.

Kiállítási enteriőr

Tóth Dávid

Deák Erikát, a galéria tulajdonosát először arról kérdeztem, mi vonzza Fajgerné Dudás Andrea festészetében, és milyennek tervezték eredetileg ezt a kiállítást.

„Andit sokáig távolról figyeltem, mielőtt elkezdtem vele dolgozni. Először egy csoportos kiállításon szerepelt a galériában. Bár a művészete, performanszai és aktivista tevékenysége kezdetektől nagyon közel állt hozzám, sokáig azt éreztem, hogy a festészetében a keze még nem mindig csinálja azt, ami a fejében, lelkében történik. Mára nincsenek kétségeim, hiszen ez a harmadik kiállításunk együtt. Egyébként amikor ezt a kiállítást másfél éve elkezdtük tervezni, még egy másik témakör foglalkoztatta. Akkor egy, az anya/festő idejének szétszabdalásával foglalkozó vizuális naplóról beszélgettünk, de ezt felülírta a valóság, sajnos. De hát minden az időről szól, ha belegondolsz…” – mondja Deák Erika.

„Az idővel való versenyfutásomat akartam megfesteni eredetileg, arra készültem” – mondja erről Fajgerné. „És aztán mikor meghalt a János, úgy döntöttem, hogy ezt most nekem át kell élnem, a képek pedig jöttek maguktól, nem is voltam hajlandó mást festeni. Az özvegységem első stádiumában azt a nagy installációt készítettem el, ami most az Ámos Imre–Anna Margit Emlékmúzeumban egy csoportos kiállításban látható Szentendrén. Ugyanabba a kiállításba készítettem egy hosszú, 80 perces videót is, amelyben hat nő és két férfi beszél arról, hogy hogyan élte meg azt, hogy elvesztette a férjét vagy a feleségét, úgy, mint én, 40 éves kora körül, és ott maradt egy, kettő, három vagy négy gyerekkel egyedül. Én is beszélek erről az egyik videóban, köztük vagyok. Az a kiállítás pedig, ami Deák Erikánál van, a következő stádium. Ami most Szentendrén látható, az az első sokk által kiváltott érintettség, itt pedig, ezeknek a képeknek a festésekor már mélyebbre mentem. Itt már távlatban vagyunk, igaz, nem egy nagy távlat, fél év.”

Ez a fél év az alkotónak hihetetlenül sűrű volt, tele utazásokkal, múzeumi látogatásokkal, kiállításokra készüléssel, kiállítással, mások projektjében való részvétellel, külföldi alkotói rezidenciával. Ez utóbbi hozzájárult a mostani képekben több helyen is megjelenő, gazdag jelentésű motívumhoz is, a vízhez.

Kiállítási enteriőr

Tóth Dávid

„Voltam egy kéthónapos rezidencián Grazban és a környékén. A lányaimat is vittem, és azzal töltöttük az augusztust, hogy minden nap elmentünk valamelyik közeli tóhoz fürdeni. Fürödtünk és merültünk a víz alá. Nagyon sokat voltunk a víz alatt azokban a jó hideg, mély tavakban, és ennek az élménye látható két olyan képnek is a zöldes színtónusán, ami most a kiállításban van. Többen mondták, hogy nem jönnének rá, hogy ezeket Fajgerné festette. Vékonyan, lazúrosan van festve az a két kép, és folyt is a festék. Ahogy a sírás miatt folyik a könnyed, azt szerettem volna érzékeltetni. Kicsit szürreális, igen. A jobb oldali, bugyborékos merülés-kép arról szól, hogy a vízben megélheted, hogy súlytalan vagy, és mintha molekulákra esnél szét. Szétázik a kezed, más színű a bőröd a víz alatt, teljesen elváltozol. Ez az anyagtalanodás, nem? Valahol a halál is ilyen, halmazállapot-változás. Valakitől hallottam, hogy a vízben elmerülve tudsz legjobban kapcsolódni halott személyhez, akkor tudod legjobban érzékelni a másikat.”

Fajgerné eddigi pályája alatt következetesen dolgozott fel olyan privát vagy egyenesen intim témákat, mint például a férjével való gyermekvállalási nehézségekkel kapcsolatos orvosi beavatkozásaik, háziasszonyi létének kihívásai, az anyaság és a gondoskodás témája, valamint a saját túlsúlyos testében való létezés. Nem szokványos testalkatát felszabadultan és felszabadítóan használja – gyakran lemeztelenítve is –, kiállításait kísérő vagy önálló performanszai során. Az, hogy a szeretett férfi haláláról ilyen nyíltsággal beszél a képein, természetesen illeszkedik alkotói és emberi attitűdjébe.

„Álltam az intenzív osztályon, beszéltem hozzá, abban az egyetlen egy órában, amit engedtek. Mondtam neki, hogy elképesztő, ahogy esik a hó, az ablakon át látom, ahogy esik, és úgy néz ki a táj, mint a kedvenc képed. És festettem is a képet fejben. Ez lett a Téli vadászat. Körülöttünk a zöld csempe, a műtő burkolata; ott még sok minden más is volt a látványban, de azokat nem festettem bele. Azt is mondta valaki, hogy milyen érdekes, hogy olyan vidámak a színek. Nem véletlen, mert volt egy szakasz, amikor tényleg nagyon sokat mosolyogtam, a megnyitón is. Amúgy alapjáraton egyfajta boldogság ül rajtam, mert tényleg nagyon hálás és boldog vagyok; lehet, hogy rövid életet éltünk együtt – ez lett volna a huszonötödik év, de ezt már nem számolom –, de ez olyan tartalmas élet volt, és olyan mély érzelmek voltak benne, hogy én mindenkinek azt kívánom, hogy akár ha csak ilyen rövid időre is, de tapasztalja meg ezt a fajta szerelmet, szeretetet, amit én átéltem. Ettől vagyok olyan erős, hogy most se sírom el magam. Ilyen tartós szerelem van köztünk. Vagyis volt – még nem tudok múlt időben beszélni.”

Kiállítási enteriőr

Tóth Dávid

Mondják, hogy amikor egy művészt nagy fájdalom ér, és érzelmi levezetésként intenzív alkotásba kezd, nagyobb eséllyel születnek kiemelkedően jó művek, akár egy nagyon rövid, felfokozott alkotói szakasz alatt is.

Deák Erika azt mondja, ahhoz, hogy egy mű a nézőt megszólítsa, tapasztalatom szerint szükség van az intellektuális és az érzelmi bevonódásra is. Mint fogalmaz, bár első látásra Fajgerné legújabb sorozatának darabjai egymástól távolinak tűnhetnek, mint ahogy ezt a művek születése közben ő is gondolta, de amikor egy térbe kerültek, kiderült, hogy milyen erős és evidens dialógus van közöttük.

Tisztában vagyok azzal, hogy a kiállásai és a performanszai miatt sokféle elképzelés kering Andiról, de azt gondolom, hogy ez a mostani kiállítás minden kétkedőnek meg fogja mutatni, hogy Andi kivételes tehetség, nagyszerű festő.

„Amikor haza-hazajöttem egy-két napra a rezidencia programról, mindig festettem egy kicsit a készülő képeken” – meséli a művész.

Az van, hogy amikor megtörténik a halál vagy az elvesztés, az egy hirtelen sokk. Utána, ha nem vagy otthon egy ideig, érezheted úgy, hogy ő otthon vár. Aztán amikor hazamész és a műteremben vagy, szembesülsz vele, tudatosul, hogy nincs ott... Az egy nehéz fázis. Van abban igazság, hogy ahogy egyre távolodunk, egyre nehezebb. Egy év múlva a legnehezebb, mondják. És az az idő most közeledik.

A kiállítás képei közül több is tartalmaz valamilyen művészettörténeti utalást, referenciát; mások pedig személyes vagy személyessé tett szimbólumok köré szerveződnek. A nagyobbik tér két rövidebb oldalán például két különös lényt ábrázoló festmény van.

Kiállítási enteriőr

Tóth Dávid

„Az egyiken főnixmadárként ábrázolom magamat. Igaz, nem festettem magamnak csőrös fejet, bár láttam olyan Günter Brus-rajzokat, amiken orrból és szájból csinált csőrt” – mondja a művész. „Az Álom című kép pedig, ami ezzel szemben van, egy szokásos Vénusz-ábrázolás, de ezen itt éppen búcsúzunk el egymástól. Van egy képem 2013-ból talán, Androméda és Perszeusz, amikor szeretkeznek, azon mi vagyunk Jánossal, ugyanúgy, ahogy itt, csak ott ő a mellemet csókolja. Itt is megvan egy hasonló mozdulat, de ő már egy sárkányszerű lénnyé változott át. Anna Margit csinált ilyen angyalka- és sellő testű kis kerámiákat, én meg a Jánosnak csináltam egy kis sárkány testet. Amúgy van egy talán kínai mese, aminek az a címe, hogy Kívánságsárkány, azt sokat néztük a gyerekekkel. Az egyik gyereknek János halála után az volt a kívánsága, hogy ha apából kívánságsárkány lesz, tudna vele találkozni és kívánni tőle valamit. Jánosnak egyébként volt egy sárkány tetoválása, ezért is festettem meg őt így.”

A kérdésre, hogy lesz-e még a veszteségével, gyászával kapcsolatos műve a jövőben, a férje nevét művésznévként továbbra is megtartó Fajgerné ezt mondja:

„Sose tudhatom, hogy mi lesz. Minden kép most készült, az a fekete kendős önarckép az előtérben szinte az utolsó pillanatban, mert nem vitt rá a lélek, hogy azt megfessem, de meg akartam. Hagytam, hogy ahogy visz a kezem, úgy vigyen. Aztán sokat izgultam azon, hogy ki tudok-e állni és végig tudom-e majd csinálni a megnyitó beszédet, mert sejtettem, hogy Babarczy Eszter írása nagyon erős és szívhez szóló lesz, nem akartam, hogy összeroppanjak. Amúgy festés közben már két-három éve Nádas Pétert hallgatom hangoskönyvben, ő maga olvassa fel a Saját halált. Olyan jó hangszíne van, nyugtatólag hat.”