„A hálózat több mint 90 százalékát hazafias alapon szervezték be”

A Kádár-korszak állambiztonsága sok szempontból már nem az a szervezet volt, amit 1945 után Péter Gáborék létrehoztak. Hogyan alakult ki ez az új struktúra, és miért egy levert forradalom után gondolták jó ötletnek változtatni azon a Rákosi-érában gyökerező állambiztonsági mentalitáson, amely a társadalom minden eresztékében való jelenlétet írta elő?

Nem volt ennyire gyors és határozott ez a váltás. A kádári állambiztonság lényegében az 1956 előtti államvédelem szervezetéből alakult újjá, azzal az eltéréssel, hogy Kádárék egyes kulcspozíciókba kívülről, mondjuk a pártapparátusból érkező embereket ültettek be. Hozzá kell tenni, hogy a Rákosi-korszaknak a totális elhárítás elvére épülő államvédelmi doktrínájával már 1953-ban szakítani próbálnak, amikor az addig önálló hatóságként működő ÁVH-t visszatagolják a Belügyminisztérium szervezetébe. Ez azért történt, mert meg akarták erősíteni a kommunista párt ellenőrzését a szervezet fölött és elejét venni annak, hogy az államvédelem a párt vezetése ellen indítson nyomozásokat. Nem akartak újabb, a Rajk-perhez fogható ügyeket.

Ettől eltekintve azonban a szervezeti elvek, tehát az úgynevezett szakmai elvek ugyanazok, amelyeknek egy részét az 1945-től zajló munka gyakorlata érlelte ki, más részük pedig a szovjet szakértők bevonásával és a szovjet minták átvételével alakult ki 1949-1950-re. Ez ráadásul nem csak a szervezetre, hanem az ügynökhálózatra is igaz volt.

Ezen később sem változtatnak? Itt arra gondolok, hogy 1962 környékén azért volt egy látható leépítési hullám, amely a régi gárda eltávolítását célozza.

Ezek inkább csak személyi változások, és igen, 1961-ben és 1962-ben volt egy újabb desztalinizációs hullám, és ennek keretében sok régi ávós került ki a rendszerből. Ezek egy jó részét tényleges felelősség terhelte a rendszer által törvénytelennek minősített (tehát a Rákosi-korszakban a kommunisták és más baloldali munkásmozgalmi figurák elleni – L.B.) eljárásokért. De ekkor bocsátották el Hollós Ervint is mint sztálinista figurát, aki 1957-ben nem az államvédelemtől, hanem a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a KISZ elődje – L.B.) apparátusából érkezett a szervezethez.

Takács Tibor történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója

HVG / Reviczky Zsolt

Persze, a párt iránt lojális, keményvonalas ávósokra nagy szüksége volt kezdetben Kádáréknak a megtorlások levezényléséhez, ugyanakkor az általuk képviselt, a totális elhárításra törekvő elképzeléssel a rendszer mindig is szakítani szeretett volna, csak ez soha nem sikerült maradéktalanul.

Ez a folyamat már Kádárék előtt elindult, de 1956 után is sikerült mindig visszacsúszni. Eleve a forradalom utáni megtorlás sem segített túl sokat ezen, hiszen akkor a rendszer vezetésében is úgy gondolták, hogy a lehető legkeményebb fellépésre van szükség, és paradox módon az 1963-as amnesztiarendelet hatására ismét felpörgött az állambiztonság működése. Ennek az volt az oka, hogy hirtelen sok politikai fogoly szabadult ki a börtönökből és szóródott szét az ország területén, illetve hazatérhettek az ’56-os emigránsok is, és ezeket az embereket mind meg kellett figyelni.

A hatvanas évek végén vált ismét fontos szemponttá a totális elhárítással való szakítás gondolata, ami végül egy 1972-es átszervezési folyamatban csúcsosodott ki, és ennek az eredménye lett egy lényegesen szakszerűbb, szakmaibb keretek között működő állambiztonság, amelynek célja a rendszerrel szemben ténylegesen ellenséges tevékenységet kifejtő csoportok, személyek, jelenségek elleni fellépés lett.

Innentől él az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elve?

Politikai síkon ez már 1962 óta megvolt, viszont ahhoz, hogy ez az állambiztonság munkájában is érvényesülni tudjon, meg kellett várni az amnesztiarendelet miatti felpörgés lecsengését. Ezt ugyanis nem lehetett úgy értelmezni, hogy csak a tényleges ellenséget figyelik, ehhez előbb meg kellett győződni arról, hogy a börtönökből szabadult politikai foglyok nem végeznek-e ellenséges tevékenységet. A többségük nyilván nem tett ilyet. Az 1972-es átszervezés nem volt annyira látványos, mint a 10-11 évvel korábbi hullám, itt nem voltak nagy leépítések a szervezetnél, habár az állomány és az ügynökhálózat létszáma is csökkenésnek indult. Mindezek hatására

a '70-es, '80-as évekre már egy hatékonyabb, tehát nem a társadalom egészét politikai bűnözőnek tekintő állambiztonság alakult ki.

Az 1956 után újjászerveződő állambiztonság az ügynökhálózat felállításában mennyiben támaszkodott a korábbi tapasztalatokra, gyakorlatra?

Már '45-ben is létezett besúgói hálózat, amelynek a tagjait ekkor még B-, azaz bizalmi egyéneknek nevezték. Ez teljes egészében a Horthy-kori frazeológia átvétele, mint ahogy maga a Politikai Rendészeti Osztály elnevezés is, amit Péter Gáborék, illetve Tömpe Andrásék hoztak létre. Az alapvető problémája ennek a társaságnak az volt, hogy bár nem egy régi, konspirációs technikákban jártas mozgalmi ember volt közöttük, egyikük sem rendelkezett politikai rendőri, nyomozói, rendészeti képzettséggel, illetve tapasztalattal. Ezeket menet közben kellett elsajátítaniuk. A folyamaton úgy próbáltak gyorsítani, hogy a háború után Magyarországnak kiadott háborús bűnösök közül a volt politikai rendőrökkel (pl. Wayand Tibor, Hain Péter) úgynevezett önvallomásokat írattak, és ezekből nemcsak a foglyok viselt dolgai érdekelték a vallatókat, hanem az is, hogy miként épül fel, és hogyan működik egy politikai rendőri szervezet.

Csak disznóvágásra utazott, és máris beszervezték

Kik voltak a besúgók, és miért jelentettek? Azontúl, hogy a nemsokára nyilvánosságra kerülő ügynöklistából megismerhetjük, hogy a családból bárki érintett-e valamennyire, rengeteg egyéb kérdés merül fel a beszervezéssel és annak pszichológiai hátterével kapcsolatban.

Ezt azért kell Péteréknek megtenniük, mert közvetlenül 1945 után Magyarország megszállt ország volt, és a formálódó politikai rendőrségre a szovjetek sem tekintettek kezdetben baráti szervezetként, így nem adták át nekik az induláshoz szükséges tapasztalatokat, információkat. A magyar államvédelem szovjetizálására, tehát a szovjet minták alapján történő felépítésére 1949–1950-ig kellett várni. 1949 végén vált ki a Belügyminisztériumból és született meg az önálló ÁVH, és ekkor fogadták el azokat a belső normákat, parancsokat, szabályzatokat, amelyek alapján elkezdett működni az államvédelem. és valószínű, hogy ugyanekkor állt fel az a fajta ügynökhálózat, amely aztán később is működött, gyakorlatilag átalakításokkal egészen 1990-ig. Ezt persze csak vélelmezhetjük, mert az erről rendelkező 1950-es parancs nem maradt fenn. Azt viszont tudjuk, hogy ezt követően alakult ki az ügynökség hármas tagolása, innentől kezdve voltak a hálózatban ügynökök, informátorok és rezidensek.

Ez a struktúra megbízhatóság alapján hierarchizált?

Inkább a felhasználhatóság alapján. Kérdés ugye, hogy az ÁVH mennyire bízott meg bármilyen hálózati személyben. A struktúra legalsó szintjét az ügynökök adták, őket zsarolással, kompromittáló adatokkal szervezték be az ellenség köreiből, és nagyjából megfeleltek a korábbi B-egyének kategóriájának. 1946–47-től találhatók a rendszerben informátorok, akiket az elvileg lojális, vagy nem kifejezetten ellenséges személyek köréből szerveztek be. Nekik az volt a funkciójuk, hogy az ellenségesnek tekintett személyeket, csoportokat idézőjelben kívülről, tehát mondjuk egy üzemben, gyárban, irodában, munkahelyen, szomszédságban, lakóhelyen figyeljék meg. A hierarchia csúcsán pedig a rezidensek álltak, akiken keresztül több informátorral és ügynökkel kapcsolatba léphetett a tartótiszt. Olyan helyen, ahol a tartótiszt megjelenése mondjuk dekonspirációs veszéllyel járt volna, vagy fizikai, földrajzi távolság miatt nehezebb volt, hogy rendszeresen találkozzon közvetlenül az ügynökökkel, vagy informátorokkal, ott beiktattak egy rezidensi szintet. A rezidensi pozíció már nevezhető bizalmi státusznak, hiszen több hálózati személy létéről is tudomással bírt. 

Mindezek mellett volt egy másik, együttműködő kategória is, a társadalmi kapcsolat. Ez olyan embereket takart, akik nem képezték részét a hálózatnak, nem szervezték be őket, ugyanakkor információkkal segítették az állambiztonság munkáját. Ilyen társadalmi kapcsolatnak minősültek általában a közmondásos házmesterek is.

Orbán Viktor, a társadalmi kapcsolat – hogyan értelmezzük a volt miniszterelnök „A” kartonját?

Ismerősek az Orbán Viktor által közzétett ügynökakták? Ez nem véletlen, legalább harmadszor hozza nyilvánosságra a dokumentumokat a volt miniszterelnök. Mit lehet kiolvasni az alig kibogarászható adatokból? Mit bizonyítanak valójában a papírok?